feb
26

I'm comin' home baby!

| Szerző: attus | 5:26 pm

feb
25

Még valamikor augusztusban írtam egy bejegyzésemben, hogy a címben említett közhely szerű „hiedelem” valóság alapjáról szeretnék minél többet megtudni. Talán fél év nem eléggé hosszú idő arra, hogy velejéig átlássam az amerikai pszichét, mégis, úgy érzem, hogy valamelyest betekintést nyertem az amerikai értékekbe.

Az Egyesült Államok a lehetőségek földje. Egy olyan reklámszlogen, ami köré kiváló ország imázst lehet/lehetne felépíteni. Mégis, ha azt halljuk USA, egy csomó negatív sztereotípia jön elő és úgy tűnik, velünk nehezen tudják megetetni a Kánaán érzetét. Ők máshogy gondolják. Azt mondják, hogy a három alapvető tradicionális amerikai érték az egyéni szabadság, egyenlő esélyek és anyagi jólét. Mindezért megfizetik az árat, ami szerintük nagyfokú önállóságot, versenyt és kemény munkát jelent.
 
Az alapító atyák, akikre egyébként dagadó kebellel gyakran hivatkoznak, ötlete az volt, hogy az arisztokrata európai viszonyoktól elszakadva egy individuum központú, a szabadságot mindenek felé helyező társadalmat hozzanak létre. A szabadsággal együtt a kizárólag önmagára támaszkodás a mai napig megmaradt mondván, aki nem tud megállni a saját lábán, az nem lehet teljesen szabad. Ezért van az, hogy a gyerekek már tizenegynéhány évesen kirepülnek, az anyagi támogatásra szorulók látványa inkább aggodalmat, mint szimpátiát kelt és hogy az állami „gondviselés” oly silány. Mindez aztán maga után vonja a versenyszellemet is, ami már az egyetemi előadó termekben is szinte tapintható, ahol az órák meglepően interaktívak és a hallgatók azért küzdenek, hogy minél többet hallassák a hangjukat. És ami a munkát illeti, nos arról csak annyit, idézve Jim szobatársamat, az európaiak dolgoznak a megélhetésért, az amerikaiaknak a munka az élete.
 
És hogy mi ebben az álom? Szabadság? Egyenlő esélyek? Jólét? Ami a szabadságot illeti, én személy szerint túlszabályozottságot és szinte már paranoiás biztonság központúságot tapasztaltam. Hogy egyenlő esélyekkel indulna mindenki, ahogy azt a Függetlenségi Nyilatkozatban rögzítették? Látva a szegregációt akár egy Willimantic méretű városban, végighallgatva a Puerto Rico-i buszsofőr monológját arról, hogy a mai napig előszeretettel állítják meg a rendőrök pusztán a faji hovatartozása miatt, nem vagyok benne biztos, hogy ez 100%-ban teljesülne. És a jólét. Egyeseknek kijut, sokaknak viszont nem. Nagy ház három autóval és falnyi méretű plazma tévével és rogyásig tele elektronikával. Jártam ilyen házban, amiben egy kínai (nem amerikai!) család élt, szülők, akik még törik az angolt, és a gyerekek, akik már amerikai kínaiak. És mindeközben hallom, hogy milyen körülmények vannak délen, de nem kell messze menni, itt Willimanticben is megtalálható két utcára tőlem a csóró negyed.
 
Mégis, működik ez a világ, egyelőre. És a fenti három kritikára nyilván lehet hozni ellenpéldát is. Sokaknak Obama megválasztása jelentette az amerikai álom reneszánszát, mondván, ha neki sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. És valóban, akiket megkérdeztem erről, mind azt mondták, ha erősen küzdesz, bármit elérhetsz. A lehetőségek biztosítottak, csak utána kell járni. És ebben tényleg lehet valami. Különben miért özönlenének ide emberek a világ minden részéről? Vegyük a felsőoktatást. Miért van az, hogy a Statisztika Tanszéken egyetlen amerikai oktató van? Miért van az, hogy az előadótermekben az amerikai hallgatók olykor kisebbségben vannak? Én személy szerint ebben a sokszínűségben látom a varázst, ahogy azt Walt Whitman mondta az Egyesült Államokról, „Teeming nation of nations”, avagy „Nemzetek nyüzsgő nemzete”.
feb
20

Az utolsók…

| Szerző: attus | 3:14 am

Utolsó hétvégémet töltöm itt, utoljára töltöttem fel a vízkészletemet, utoljára vegyültem a helyi spanyol ajkúakkal a mosodában és ma kifőztem vacsorára az utolsó adag rizsemet. Az „utolsó” dolgok száma egyre csak gyarapszik jelezvén azt, hogy lassan indulok haza. Ezek a napok, órák, percek hirtelen mintha eddig nem ismert tartalommal telnének meg. Pedig továbbra is ugyanúgy Connecticut heroin fővárosában töltöm az időt (ezt is csak nem rég tudtam meg Willimanticről) és a hétköznapi teendőim nem sokat változtak. Programjaim viszont sűrűsödnek, a tanszéki haverokkal hirtelen minden eddiginél több időt töltök együtt. Szinte minden másnap este együtt lógunk, vagy ahogy legutóbb angolos magyarsággal mondtam kijárunk (go out). 

Múlt hét végén még arra is nyílt alkalmam, hogy kipróbáljam a Vermont állambeli sípályákat. Képek itt: https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/Sieles#
Az egyik srác szüleinek erdőszéli faviskójában húztuk meg magunkat két éjszakára. A házikó berendezési tárgyai a mikro sütőt és teaforralót leszámítva egytől egyik autentikus falusi darabok. A falon olyan régi eszközök, melyek rendeltetését a globalizált világ elkényeztetett gyermekeként még az internet segítségével sem tudnám megfejteni. A sípályák isteniek voltak, csak úgy, mint a második reggeli, amit kis csoportunk egyik lelkes korán kelője készített. Nálunk akkor jó a palacsinta, ha az ember szinte átlát rajta. Hát itt a vastag tészta a menő, juhar sziruppal, porcukorral és fakultatív módon némi eperrel. A sípályákról hiányoltam az Ausztriában megszokott hüttéket, itt a gofri kunyhókban lehet kalória bombákhoz hozzájutni. A súlyfelesleg miatt aggódnom nem nagyon kellett, hétfőre ugyanis ismét tudatosult bennem, hogy olyan izmaim vannak, melyeknek a létezéséről hajlamos vagyok megfeledkezni.
 
Mai fájdalmaim más eredetűek. A tegnapi búcsú bulim másnapra visszamaradt nehézségeivel küszködök. Képek: https://picasaweb.google.com/101390656418053462378/BucsuBuli# Gondoltam meglepem a srácokat valami magyaros étellel is. Főzési képességeim erősen korlátozottak, de a túrós csusza egyszerűnek és mégis magyarosnak tűnt. A premiert egy főpróba előzte meg, szobatársamnak nagyon ízlett és még életben is maradt, így kitartottam ezen ötletem mellett. Az eredmény tizenegynéhány jóllakott kolléga elégedett vigyorral. Látjátok, nem kell egyből a gulyás levesre gondolniJ. Játszottunk minden félét, az asshole (seggfej) nevű kártyajátékot már mesterfokon űzöm. A party a többiek elmondása szerint a legjobbak közül való volt, mivelhogy fél négyig tartott, ami itt nagyon nagy szó. Most ágyba bújok, hogy felkészüljek az utolsó vasárnapomra…
feb
10

Ha valaki azt mondta volna nekem, mielőtt betettem a lábamat az Új Világba augusztusban, hogy lesznek olyan helyek, ráadásul nem is egy, amit többször is meglátogatok, valószínű borjún néztem volna rá. Először is ott volt Miami, ahova ugye az augusztusi orientációra mentem, majd novemberben nagy várakozva Zoliékkal visszatértem. Aztán itt van Los Angeles, ahova Lajlussal jutottunk el januárban, és most februárban, kevésbé várakozva ugyan, ismét eljutottam. A túra a burzsoá szájhúzogatásom ellenére nagyon jól sikerült… 

Képek:
 
 
Szóval, mielőtt kinyílna a zsebetekben a bicska, hogy „emmá megin utazik és ugyan mibő”, megnyugtatnék mindenkit, hogy ez a kiruccanás 5, azaz öt dolláromba került. Ennyiért visz el ugyanis két db busz Willimantic-ből a hartfordi repülőtérre. A Fulbright bizottság van olyan kedves, hogy minden évben 7-8 alkalommal szervez az USA-ban lévő ösztöndíjasoknak úgynevezett szemináriumokat. Ezeket teljes mértékben fizetik. Óriási pénzekről van szó, csak a repjegyem és a szállásom került 700 dollárba, ehhez jön az étkeztetés, puccos programok stb., fejenként nyugodtan számolhatunk egy ezrest, ami 140 hallgatónál 140 ezer dollár, vagyis kb. 30 millió forint. Szóval a végletekig kényeztetnek minket, egyesek azt mondják, ez aprópénz a nagy büdzséhez képest. A programot mindenesetre úgy rakták össze, hogy az utolsó percig kihasználjunk minden ott töltött időt.
 
Ezekben a programokban azt szeretem a leginkább, hogy olyan országok ifjaival lehet találkozni, ráadásul többel egy időben, amikről az ember meglehetősen ritkán hall. A szobatársam például Sierra Leone-ból származó, nagy bánatomra igencsak jól horkoló gyerek volt. Az első estét egy tunéziai és egy taiwani leányzóval töltöttem el egy hongkongi étteremben. Szemetet gyűjtöttem egy venezuelai sráccal a Santa Monicai tengerparton. És még sorolhatnám…
 
A szeminárium témája a mentsük meg a földet, legyünk fenntarthatóbbak, ültessünk fát stb. témakörét célozta meg egy olyan városban, amit keresztül kasul szelnek a néhol 2*6 sávos autópályák, ahol a napi rutinhoz hozzátartozik a dugóban való, akár több órás időtöltés, ahol az elektromos energia több, mint 50%-át szénerőművekben állítják elő. Az egészet úgy tették eladhatóbbá, hogy csoportokra osztva beszerveztek minket „önkéntes”, a közösség érdekeit szolgáló programokba. Voltak, akik fát ültettek, akik parkot takarítottak, nekem a tengerpart jutottJ Értem én, hogy az a fa több év múlva is ott lesz, de akkor is, én ennek ezerszer jobban örültem. Az önkéntes, közösségi munkát magyarra lefordítva: gumikesztyűvel és nylon zacskóval felfegyverkezve cigaretta csikkeket és műanyag kupakokat gyűjtöttem a Santa Monica-i tengerparton. Tudom, hogy mit gondoltokJJJ A szemétgyűjtés iránti lelkesedés a napsütés erősségével fordított arányban változott. Roberto venezuelai kollégám hiányolta a sört, én beértem a tenger morajlásával és a napfénnyel.
 
Egy másik igencsak érdekes eseménye a programnak az esti vacsorák voltak. Kezdem a második estével, az rövidebb. Nem sokat tökörésztek, kibérelték a Los Angelesi Természettudományi Múzeumot. Nagyon hangulatos volt, bár az asztal közepén lévő kitömött pézsmapatkány meglehetősen bizarr környezetet teremtett az egyébként fenséges vacsorához. Ami az első estét illeti, felosztották a társaságot, és több magánlakáshoz vittek el minket. A mi vendéglátónk egy amerikai hölgy volt, aki mellesleg korábban ingatlan értékesítéssel foglalkozott. Mesélte, hogy Al Pacino-ra például igencsak megsértődött, mert amikor egy ház iránt érdeklődött, az hagyján hogy nem vette meg, de még csak randira sem hívta el. Isteni vacsorát főzött nekünk (heten voltunk nála) és nagyon közvetlen, kedves volt velünk végig. A közvetlenség aztán oda vezetett, hogy némi politika és amerikai ideológia is keveredett a társalgás fonalába. Az egyik hallgató felvetette a zsidó kérdést is. Ha emlékeztek legelső bejegyzéseim egyikére, ebben az országban nem lehet akármit mondani, kérdezni, kinyilvánítani. (Annak ellenére, hogy szólásszabadság van.) Rengeteg féle nép van itt, és ezekről rosszat mondani, gúnyolódni főben járó bűn. Ha nem kisebbségről van szó, akkor persze más a helyzet. Ahogy itt mondják, a feketék viccet űzhetnek a fehérekből, fordítva viszont ez már nem megengedett. Visszakanyarodva a zsidó kérdéshez. Miután vendéglátónk szépen rendbe rakta a görög kollégát, hogy ilyet itt Amerikában nem szabad, meglepő módon elkezdett kinyílni. Túlzás lenne azt mondani, hogy szidta őket, pusztán finoman jelezte, hogy az afrikai gyémántbányákból élő zsidók óriási házaikban próbálnak minél több gyereket nemzeni, akiket aztán elsőfokú oktatásban részesítve kiszipolyozzák az amerikai lehetőségeket, majd hazavezényelik őket Izraelbe, hogy erősítsék a nemzetet. Nos, nekem semmi bajom a zsidókkal, mielőtt bárki azt hinné. Ezt csupán azért írom ide le, mert amerikaitól ilyet még nem hallottam és ez mellbe vágott. A kissé kényessé váló társalgást aztán próbáltam többször félbe szakítani és feltenni a nagy kérdést, ami annyira izgat. Mit is jelent neki az amerikai álom? Amire sikerült, kopogtak, és mennünk kellett a buszra…
feb
2

Megfejtés

| Szerző: attus | 6:14 pm

A kvízre beérkező helyes megfejtések száma 2,85-ről felkúszott 3-ra, így eredményt hirdetekJ 

A három helyes megfejtés beküldője sorrendben:
  1. Lajlus, vasárnap felkelve, biológiai szükségleteket és családlátogatást félretéve, 5 órát az internet előtt gubbasztva.
  2. Peti alias Füles, tudományos cikkírás közepette fél óra alatt kisujjból kirázva.
  3. Szilvike, nővérkém, aki még mindig barátkozik az internettel, géplefagyások közepette, több napot szitkozódva.
 
1.”One Country, One Destiny” avagy Egy nemzet, egy sors!
 
2. „I have a dream” avagy Van egy álmom! A Lincoln emlékmű lépcsőjén mondta el Martin Luther King híres beszédét 1963. augusztus 28-án. 
 
3. Kerékpárjavítással, -tervezéssel és -gyártással foglalkozó céget alapítottak. A motorban használt lánc egy kerékpárlánc volt.
 
4. a) Elég sok mindent soroltatok fel. A két dolog, amire én gondoltam: periszkóp, valamint az oldalsó ablakokon a gépet elfordítva előre látott. Ilyen egyszerűJ)
b) A karcolásokkal a fogyasztást mérte. Erre azért volt szükség, mert az üzemanyagot több helyen tárolta (szárnyak is) és az egyes tankokból arányosan kellett fogyasztania, hogy a gép ne billenjen ki az egyensúlyából. Így bizonyos időközönként (úgy tudom óránként) húzott egy rovátkát, illetve elzárt egy csapot majd kinyitott egy másikat.
 
5. Dominikai Köztársaság
 
Ami a nyereményeket illeti, lehet kérni. Peti úgy emlékszem, te annak idején valamiféle csokiért sóvárogtál…
feb
2

A címben említett rémségek ténylegesen megtörténtek, sőt egy részük történik még jelenleg is. Nem a konyhai tűzre gondolok… 

Kezdem az elsővel, az viszonylag rövid. Amerikai adóbevallást kell beadnom. Pont. (Erről többet nem is akarok beszélni, annyira nem érdekesJ)
 
Kaptam egy kicsivel több, mint 900 dollárról szóló csekket a kórházból. (Mindezt fél órás ellátásért számlázták ki, amiben volt egy röntgen, egy kis tapizás meg egy jeges zacskó. És persze rengeteg kedvesség.) Ugye emlékeztek, egy korábbi bejegyzésben írtam, hogy ki akartam próbálni az amerikai egészségügyet. Ez résmentesen sikerült, most viszont ők akarják próbára tenni az én idegeimet. A rendszer itt ugyanis nem úgy működik, mint otthon nálunk, hogy az ember úriasan bemegy a balesetire, felmutatja a TAJ kártyát, megkapja az ingyenes ellátást utána meg elszidja a rendszert. Az USA-ban van a biztosító és van az egészségügyi ellátó, akik mint két durcás gyerek, még csak szólni sem hajlandóak egymáshoz. A beteg dolga, hogy kettejük között valamiféle közvetítőként intézze ezt a pénzügyi tranzakciót. Ugyanis itt keményen pénzről van szó.
 
A hosszú sztori röviden. A kórház elküldte a papírjaimat a biztosítómnak, akik visszadobták, mivelhogy ők úgy tudják, hogy az egyetemen van biztosításom. Az egyetemen nekem persze nincs biztosításom. Erre a kórházban ülő adminisztrátor olyan jó magyar APEH-os ügyintéző módjára rándított egyet a vállán és kiküldte a csekket nekem, hogy fizessem be. A kisujjukat nem mozdították, hogy kiderítsék, hol a baj. A tényleges biztosítóm meg annyit se mondott, bakfitty. Hosszú telefonálgatások után aztán kiderült, hogy nekem kell a biztosítónál mindenféle papírokkal kopogtatni, igazolva azt, hogy máshol nincs biztosításom és legyenek szívesek rendezni a számlát. Az ügy még mindig zajlik…
 
Tegnap felgyújtottam a konyhát. Na nem úgy, hogy gondoltam egyet, és unalmamban piromániást játszottam. Mindez csak úgy véletlenül történt, az egyik rezsó égve maradt, rajta egy teás kannával, aminek volt egy műanyag teteje. A víz elpárolgásával aztán ez a műanyag tető lángra kapott és az égett műanyag által gerjesztett füstgomolyag beterített mindent. David szobatársamnak szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy nem hallgatott a tűzriasztó „Tűz van, hagyd el a házat!” utasítására. A tüzet sikeresen eloltotta, a fekete perjét még takarítjuk. Mellesleg ha tud valaki valami jó ötletet arra, hogyan lehet a fehér plafonról a kormot eltávolítani, azt szívesen venném.
 
Újra esik a hó. Szakad. És persze az egyetemet megint lezárták. Most már 60-70 centi környékén járhatunk és ez már olyan problémákat is felvetett, hogy helyszűkében vagyunk. A havat már teherautókkal hordják el valahova, ahol talán nagyobb szükségük van rá. Az élet kissé akadozik, de azért zajlik, és mindamellett van az egészben valami megfoghatatlan szépség, amit gyerekkorom óta nem éreztem. (Azóta ugyanis nálunk nem nagyon volt ekkora hó.)
 
 
Ami a játékot illeti, eddig 2,85 helyes megfejtés érkezett, nővérem még keresi a választ a rovátkára. Ha azzal is megvan, akkor felteszem a helyes megfejtéstJ
jan
30

Washington DC

| Szerző: attus | 2:55 am

Sokaknak talán most már úgy tűnhet, hogy többet vagyok úton, mint „otthon”. Valóban, az utóbbi időben szinte csak mosni járok vissza Willimantic-be. Ezúttal egy konferenciára mentünk el a tanszékkel a városba, amit az amerikaiak csak úgy hívnak DC (ha úgy tetszik díszí), ami a District of Columbia megfelelője. 

Képek:
 
A konferenciáról legyen elég annyi, hogy még életemben nem láttam ekkorát. Három helyszínen több tucatnyi előadóteremben zajlottak az előadások, értekezletek, megbeszélések. A konferenciákat ugye általában hivatalos megnyitóval kezdik. Kiáll a polgármester és valami nagy ívű beszédet tart a konferencia által érintett téma fontosságáról. Na már most ez a konferencia akkora volt, hogy itt még hivatalos megnyitót sem tartottak. Nincs ugyanis akkora hely, ahova ennyi résztvevőt be lehet ereszteni, így egyszerűen csak elkezdődött.
 
Öt napot töltöttem Washingtonban, ezt próbáltam úgy beosztani, hogy azért a konferenciából is lássak valamit a múzeumlátogatások és esti kiruccanások mellett. Az egyébként nagyon élhető városban rengeteg múzeum van, melyek látogatása ingyenes. Egy James Smithson nevű brit pofa ugyanis úgy döntött, hogy a fővárosban egy komplett múzeum negyedet hoz létre a nép művelődése céljából. Érdekesség, hogy ő maga az USA-ban még csak nem is járt. A város élhetőségére visszakanyarodva csak annyit, hogy az épületek nem lehetnek magasabbak, mint a Kongresszus székháza (Capitol), így nincsenek felhőkarcolók. Az amerikai nagyvárosokban megszokott négyzethálós városszerkezetet két mérnök nézeteltérése bolygatta meg, egyikőjük ugyanis az átlós hálózat híve volt. Vannak kerékpárutak és egy viszonylag kiterjedt kerékpár kölcsönző rendszer. Ezen túl pedig ott van a metró, melynek megállói makulátlanul tiszták és úgy festenek, mint valami modern kápolna. A látványosságok pedig… megszámlálhatatlan mennyiségben, néhányat gyorsan felsorolva: Fehér Ház, Kongresszus székháza, FBI épülete, Pentagon, Watergate komplexum (tudjátok, a Nixon féle botrány), Nemzeti Levéltár a Függetlenségi Nyilatkozattal stb. Mielőtt ezekre rátérnék, egy kis hangulatfokozó.
 
A konferencián való részvételemet próbáltam a lehető legkevesebb pénzből kihozni. Az utazást kellett csak fizetnem, a szállást úgy tudtam elintézni, hogy a tanszéki professzorral egy szobában tartózkodtam a Marriott-ban. A Marriott a jobbak közül való, mondhatni luxus hotel, amit adnak, az viszont édes kevés. Nem volt például reggeli, amin eléggé meglepődtem. A sztori. Első éjszaka édesdeden alszom, egyszer csak arra kapom fel a fejemet, hogy a prof üvöltözik mellettem, hogy „What? What?” (Hogy mi? Hogy mi?). Nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, gondoltam rosszat álmodott. A rá következő éjszaka viszont a tőmondatokból hirtelen kikerekedett valami szöveg, és az üvöltözés agresszivitás szempontjából jelentősen erősödött. Az éjszaka kellős közepén történt, a „What the fuck!” eget rengető káromkodásra ébredtem. Átfordultam a másik oldalamra, hogy lássam mi folyik a professzori ágyon, hát látom ám, hogy már magához térve ül és néz maga elé. Reggel aztán kiderült minden. Aszongya, elfelejtette mondani, hogy bár nem horkol, de éjszakánként minden különösebb ok nélkül gondol egyet és nekiáll üvöltözni. Oké, mondtam neki, amíg nem tolod a bökőt a hátamba, addig nincs gond.
 
Ahogy említettem, a város orrvérzésig van látnivalókkal. Én a National Mall avagy Nemzeti Parkban kezdtem, ami egy 3 km hosszú sáv parkokkal, emlékművekkel telepakolva, egyik végén a Kongresszus épületével, másik végén a Lincoln emlékművel, középen pedig a Washington obeliszkkel. Ez utóbbi a mai napig vicc tárgyát képezi a városban, nevezetesen hogy az USA első elnökének vajon mely testrészéről mintázták. Ahogy az ilyen helyeken általában szokás a nemzet nagy alakjait, pillanatait villogtatják. Sajnos ebből a háborús emlékművek jelentős részt hasítanak ki maguknak. Itt vannak a II. világháború, a Koreai háború, a Vietnami háború emlékművei.
 
A múzeumok közül a Természettudományi Múzeumot, a Légi és Űrmúzeumot, a Holocaust Múzeumot és a Nemzeti Levéltárat volt alkalmam megnézni. Ezek közül az első kettőben tudtam fényképeket készíteni. Összességében rengeteg érdekességet láttam, amikről itt-ott hallunk, látjuk őket a TV-ben stb. A múzeumokba való ki-bejárás viszonylag gördülékenyen megy, a Holocaust múzeum előtt kellett csak fél órát sorba állnom, mert persze pont aznap több iskolás csoport vonult fel. Fentiek közül a Légi és Űrmúzeum fogott meg leginkább, ahol is egy önkéntes és lelkes idegenvezető próbálta másfél órába belesűríteni a repülés közel 110 éves történetét. Érdekesség, hogy ennek a múzeumnak van egy külön épülete valahol a városon kívül, amit egy Udvarházy István nevű hontársunk adományából alapítottak. A Wright fivérek eredeti gépe, Charles Lindburgh eredeti Spirit of St. Louis-a, Chuck Yeager eredeti Bell X1-e (az első gép, amivel átlépték a hangsebességet) az Apollo 11 eredeti űrkapszulája láttán az embernek mit tud mit tenni, leesik az álla. Ugyanez az érzés aztán elmaradt a Függetlenségi Nyilatkozat, az Alkotmány és a Bill of Rights (Jogok Törvénye) láttán. Ez mondjuk érthető, ettől elég, ha az amerikaiak meghatódnak. Nekem úgyis a Szent Korona láttán kell, hogy bederesedjenek a szemeim.
 
Kulturális élményeimet tovább nem ragozom, a lentebb található tesztkérdések még egy kis ráadás az okosodni vágyóknak. A megfejtőnek persze valami szuvenír is jár majd, hogy mi azt még nem találtam ki. A megfejtéseket az e-mailemre küldjétek lécci, én majd felrakom a helyes megfejtést később.
 
Jó mulatást!:)
 
 
  1. 1865. április 15-én a washingtoni Ford Színházban John Wilkes Booth merényletet követ el Abraham Lincoln ellen. Az elnök egy gyapjú télikabátot viselt, melynek bélésébe egyedi mintát varrtak. Mely szavak olvashatók ezen a mintán?
  2. A Lincoln emlékműhez felvezető lépcsősor tetején a Reflecting Pool (Tükörmedence) és Washington emlékmű felé fordulva egy idézet olvasható a kőbe vésve. Mi ez az idézet, kihez köthető és mikor hangzott el?
  3. A Wright fivérek 1903. december 17-én a levegőbe emelkednek saját készítésű gépükön. A gép elkészítéséhez milyen kerékpárhoz köthető alkatrészt használtak fel? És egyáltalán mi köze van a Wright fivéreknek a kerékpárhoz?
  4. Charles Lindbergh 1927. május 20-án New Yorkból indulva 34 óra alatt átrepüli az óceánt és Párizsban landol. Spirit of St. Louis elnevezésű gépén a hosszú úthoz szükséges rengeteg üzemanyagot (1700 liter) többek között a lába között, a repülőgép orrában helyezi el (ezen kívül a szárnyakba is került). Mivel ez rengeteg helyet foglalt el, az átalakított repülőgépnek szélvédője sem volt.
    1. Szélvédő hiányában előrefele nem látott ki a gépből Lindbergh. Hogyan tájékozódott? (Két jó válasz van.)
    2. A pilótafülkében a műszerfalon Lindbergh rovátkákat húzott. Mire szolgáltak ezek?
  5. Roosevelt kezdeményezésére 1938-ban lezajlik az Évian Konferencia, ahol az ekkorra már súlyossá váló zsidó menekültek problémakörét kívánták rendezni. A konferencia sikertelennek bizonyult, ugyanis a jelen lévő országok közül egyik sem hajlandó a zsidókat nagy számban fogadni. Egy ország kivételével, aki 100 000 zsidónak ad menedékjogot. Melyik ország volt ez?
jan
21

Hóhelyzet

| Szerző: attus | 4:43 pm
A connecticuti telekről már korábban hallottam ezt-azt. Mendemondákat, hogy ha igazán kemény a tél és zordak az időjárási körülmények, egyszerűen bezárják a közintézményeket, törlik az órákat stb. Most, hogy a héten másodszor kapok e-mailt az egyetemről, hogy minden órát töröltek és még csak véletlenül se tegyem be a lábamat a kampusz területére, úgy gondolom, megér egy bejegyzést.
 
A safety first (biztonság mindenek előtt) országában már néhány centi hó is elég ahhoz, hogy mindent lefújjanak. Most délelőtt 10 van, leesett kb. 10 centi hó, de az e-mailt már reggel 5:30-kor megkaptam arról, hogy ha csak nem muszáj, ne menjek be az egyetemre, az órákat pedig egész napra törölték. A helyzet valóban szokatlan lehet, nekem úgy gondolom mindenképp, hisz a nyugati partról visszatérve sokkolóan ért a több méteres jégcsapok látványa, de a helyieknek elvileg ezt már szoknia kellett volna.
 
Az utakat egyébként meglepően jól karban tartják, ebben némileg segít, hogy itt a pick-up autókra (és elég sok embernek van ilyen, mivelhogy jó nagy) télen szinte mindenki hóekéket szerel fel és ezzel közlekednek. A havat persze leginkább csak a házuk előtt és környékén tolják el. A járdák kérdése az kissé kényesebb. A hólapátot nagyon nem szeretik használni, mert annak használata már mozgással jár együtt, és az ugye derogál. Így hát minden valamire való háztartásban van úgynevezett snowbowler, avagy motoros hómaró gép. Ezzel a járdán szépen végig mennek, olykor csak épp addig, amíg az ingatlanjuk tart (6. kép), aztán a többit rábízzák a gyalogosra. Ha van elég ügyes az ember, tud akkorát ugrani, hogy nem süpped el nyakig a hóban. Summa summárum, gyalogosként nehéz az élet itt télen, a járdákat (amikből amúgy is kevés van) leginkább hanyagolják, így az ember jobban jár, ha az úttest szélén kullog. Egyelőre nem ütöttek el… A táj viszont gyönyörű, pillanatnyilag is jó nagy kövér pelyhekben esik a hó, az utolsó képet ma reggel készítettem.
jan
17

Hosszas hallgatás után, most, hogy ismét fájdalmas búcsút kellett vennem Lajlusomtól, előveszem a blogomat és frissítem beszámolóimat. Irományomat ismét New Yorkból hazautazva kezdem el összefésülni. És mindezt hol máshol, mint a vasútállomáson. Ismét! 

Kicsivel több, mint két hetünk alatt annyi mindent átéltünk, hogy abból egy rövid blog bejegyzést írni kicsit olyan, mint amikor az ember lustaságból a „kötelező olvasmányok röviden” megoldást választja. Megjártuk San Francisco dombos utcáit; hazardíroztunk a csillogó-villogó Las Vegasban (1 dollárralJ); autókáztunk szebbnél szebb tengerpartok mentén omladozó sziklafalak tövében; jártunk sivatagokban, szurdokokban; láttunk szánhúzó kutyákat a hóban tipródni, delfineket az óceánban siklani, fókákat a sziklákon sütkérezni…
 
Ennyit a rövid változatról, íme itt egy hosszabb.
 
San Francisco
 
Utazgatásaink első állomására való eljutás kissé körülményesnek bizonyult. Már eleve az volt, de az időjárás még egy lapáttal (olyan szívlapát nagyságú lapáttal) rátett. December 29-én reggel hatkor indult a gépünk New Yorkból. Az alapötlet az volt, hogy Willimanticből 28-án késő este elindulunk, és az éjszakát a reptéren töltjük, elvégre reggel négyre amúgy is ott kell lenni. Mindezt még annyi bonyolította, hogy San Franciscóban egy magyar pár apartmanjába kéredzkedtünk be, aminek a kulcsát New York Harlem városrészében kellett még aznap éjszaka felvennem. A vonatunk késett pár órát és hajnali fél egy körül minden értékemet, Lajlust is beleértve, a vasútállomáson hátrahagyva elindultam metróval Harlembe. Ennek kb. olyan híre van, mint a 8. kerületnek Budapesten. A csuklyát fejembe húzva masszív léptekkel játszottam el a keményet, amire aztán, mint utólag kiderült, sok szükség nem is volt, merthogy itt már rendet rakott az NYPD (New York-i Rendőrség).
 
A vasútállomásra visszaérve aztán felkaptam minden értékemet, az addigra már halálra izgult Lajlust is beleértve, és elindultunk a reptérre. Közben már tudtuk, hogy a járatunkat törölték. Egy későbbi járatra kaptunk jegyet, és mivel temérdek időnk volt, bóbiskoltunk egyet. Én nem zavartattam magam, és a hálózsákot leterítettem az egyik sarokba. Arra ébredtem, hogy a mellettünk lévő check-in pultnál a Las Vegasba utazók sorban álltak a fejem felett. Talán csak azért nem dobtak aprót elém, mert a reptér egy hajléktalannal annyira egyeztethető össze, mint Kiszel Tünde az értelmes nézéssel. No nem ragozom tovább, a lényeg, hogy reggel 9 helyett este 6-ra értünk San Franciscóba. De megérte a hercehurcát.
 
San Francisco az a város, amire még az amerikaiak is azt mondják, hogy ott érdemes egy napnál többet eltölteni. A város egy félsziget szerűségre épült, melyet egyik oldalról öböl, másik oldalról az óceán ölel körbe. Dimbes-dombos volta miatt van benne valami varázslatos, az ember mindig azt várja, hogy a következő dombra felszenvedve magát vajon mi tárul elé. Ezek a dombok meglepően meredekek, nem szokatlan a 20-25 százalékos emelkedő sem. Az autósoknak külön táblával hívják fel a figyelmét, hogy amikor parkolnak, 1. húzzák be a kéziféket, 2. tegyék parkoló állásba a váltókart, 3. fordítsák az első kereket a padka irányába. Az egyik ilyen meredek utcát, a Crookedest Street-et egy helyi lakos javaslatára szerpentinné alakították a kanyarokban sövényekkel és virágágyásokkal. Ez a kanyargós rész, mely aztán San Francisco egyik szimbólumává nőtte ki magát (persze még így sem tud versenyezni a Golden Gate híddal vagy az Alcatraz-zal) vonzza az autósokat, akik tömött sorokban erre kanyarnak, hogy vezetési képességüket próbára tegyék, valamint hogy gyarapítsák a családi videó tárat.
 
A város kapcsán aztán persze mindenkinek beugrik a Golden Gate híd, ami az általa átívelt szorosról kapta a nevét. Szinte kötelező jelleggel beiktattunk egy egynapos kerékpártúrát, melynek útvonala ezen a környezetébe igencsak jól illeszkedő mérnöki bravúron keresztül vezetett. A környezetbe illeszkedést nem lehet eléggé hangsúlyozni, a haditengerészet az eredeti tervek szerint egy betonból készült, fekete és citromsárga csíkokkal díszített megoldást képzelt el. Megépülését egyébként a szorosban kompot üzemeltető kisvállalkozó majdnem megfúrta. A város másik nagy nevezetessége a világon elsőként megépült Street Car, amire feljutni annyira nehéz (még így télen is), mint gumicsizmában balettozni. Ez a Street Car egyébként nem villamos, ahogyan sokan tévesen hívják, hanem kábel kocsi. A kocsikat folyamatosan mozgásban lévő drótkötelek húzzák, melyekbe a kocsi belekapaszkodva halad felfele. Lejtőn viszont elengedi azokat, és a kinyert energiát visszatáplálja a rendszerbe. A kocsik favázasak és mindennek meglepően eredeti hangulata van, ennélfogva sokkal inkább turista attrakció, mintsem tömegközlekedési eszköz. A város által kínált számtalan múzeum közül egybe látogattunk el, ahol is rajzfilm figurák (mint pl. Scooby Doo, Frédi és Béni, Betty Boop) skicceit, karikatúrákat és aktuálpolitikai gúnyrajzokat nézelődtünk.
 
A szilvesztert idén kissé szokatlanul ünnepeltük, egyrészt a Golden Gate híd lábánál délután háromkor a magyart, másrészt éjfélkor egymástól külön válva a San Franciscó-it. Lajlus ugyanis a biciklizéstől estére eldőlt, mint a kukorica zsák, és a meleg szobában akart maradni. Én pedig, akár egy ovis gyerek az ebéd utáni csokit, követeltem a tűzijátékot. Egy pohár bor is volt bennem, ami nálam már a féktelen tivornya hangulatát vetítette elő (sosem bírtam az alkoholt), a tömegközlekedés ingyen volt, a tűzijáték pedig a parton. Egy olyan kombináció, amire nem tudtam és nem is akartam nemet mondani. Így aztán végignéztem a partról esőben ugyanazt az attrakciót, amit Lajlus a TV-ben. Újévi fogadalmam az volt, hogy most már megállapodok, és nem utazok többet, elég volt. Mindezt rosszkor, ugyanis január 2-án megint úton voltunk…
 
1-es út
Highway 1 – minden útikönyv ezzel van tele, festői szépségű út az Atlanti Óceán partján. Hát azt kell, hogy mondjam, nem hazudnak. A festői szépséget ragozni nagyon nem kell, a képek mindezt jól visszaadják. Amiről az útikönyvek talán kevésbé részletesen írnak, az a Monterey nevű kisvárosban található 17 mérföldes út elnevezésű csoda. Ez a csoda sajnos dollárokba is kerül, ugyanis annyira szép és látogatott, hogy az ott lakó gazdagék elkerítették magukat és belépőt szednek. A sirályokkal való afféromat leszámítandó jól kijöttünk a helyi élővilággal.
 
San Franciscó-i apartmanunk kényelmét elhagyva aztán napról napra gondoskodnunk kellett a motelekről is. Összesen 10 éjszakát töltöttünk el motelekben, ezek átlagban kb. 9 ezer forintba kerültek (!). Mindegyikkel messzemenően elégedettek voltunk, egyet leszámítva, az elsőt. Itt sorban jöttek a kisebb-nagyobb zavaró tényezők, melyektől másnapra mindkettőnknek karikásak lettek a szemei. A takarónak olyan klór szaga volt, mint a pesti víznek, valami stand-by égő narancssárga színbe borította a szobánkat, a hűtő kitartóan duruzsolt a sarokban, és végül megszólalt a ventilátor szerű fűtőtest is. Többnyire minden bosszantó volt, de az utolsó lökésnél a betonkeverő szerű zaj mindkettőnkből kínos röhögést váltott ki.
 
Utunkon megálltunk a Mystery Spot (Rejtélyes Hely) nevű X-aktákra hajazó helyen, ahol a tárgyak valamilyen csoda folytán nem engedelmeskedtek a fizika törvényeinek. A biliárdgolyó felfelé gurult, a fák fura módon csak egyik oldalon növesztettek ágakat, hogy egyensúlyban tudják tartani magukat. Mindezt, lelkes idegenvezetőnk elmondása szerint, a hegy által kiváltott taszító jellegű misztikus erő okozza. Mindketten Scully-t meghazudtoló módon kételkedtünk, de az ellenkezőjét bizonyítani nem tudtuk. Legközelebb méteres vízmértékkel megyek.
 
Los Angeles
 
Los Angeles nem lopta bele magát a szívünkbe. A Malibu-i és Santa Monica-i tengerpartok gyönyörűek, bár az isteni zenét, akárcsak Nicolas Cage átváltozása után, nem hallottuk. A Rodeo Drive Beverly Hills-ben nekünk túl sikkes volt, Hollywood pedig túlságosan zsúfolt és giccses. A csillagokat azért végignézegettük, én pedig megfogtam Marilyn kebleit, így elégedetten távoztunk. Egy nap után aztán úgy döntöttük, tovább is állunk. A GPS-be beverve a következő motel címét elindultunk és akaratunkon kívül kipróbáltuk a Los Angeles-i dugót, vagy úgy egy órán keresztül. Kiderült aztán, hogy nem az a 4. utca kell nekünk, hanem egy másik városrész 4. utcája, ami 60 kilométerrel odébb volt. Egy tipikus baleset, ami az emberrel az USA-ban könnyen megtörténhet. Itt ugyanis nem elég a várost mondani, kell az állam (pl. Las Vegasból is van még egy Új-Mexikóban) és a városrész is. Így történt, hogy aztán újabb 1 órát ültünk a dugóban, de legalább az irány jó volt. Érdekes élmény egyébként az autópályán közlekedés. Az ilyen nagyvárosokban, mint Los Angeles, nem ritka, hogy az ember pl. 2x5 sávos autópályán halad, több órán keresztül, belterületen. A városok határai ugyanis jóval elmosódottabbak, mint nálunk.
 
Las Vegas
 
A bűn városába tartva útba ejtettünk egy nemzeti parkot is, erről képek itt:
 
Ez volt az első olyan hely, ahol valamelyest benyomást kaptunk az igazi vadnyugati életről. Végeláthatatlan, kopár, sivatagos tájakon autóztunk keresztül. Az egyetlen növény, ami nekünk, laikusoknak némi változatosságot vitt a tájba, a jukka fa volt. Ez aztán annyira megtetszett, hogy egy Las Vegas-i mexikói étteremben ki is próbáltuk a sült jukkát, mint előételt. Az íze leginkább a semmihez volt hasonlatos. Az itt viszonylag gyakran fellelhető különböző kígyókkal (beleértve a csörgőkígyót is) sajnos nem találkoztunk. Bár én bepróbálkoztam azzal, hogy Lajlust kint hagytam csalinak és elhajtottam az autóval. A visszapillantóban láttam, ahogy a porfelhőben fut az autó után, és úgy sejtem sikongathatott is egy keveset, amire aztán az összes kígyó, enyhe képzavarral élve, fülét-farkát behúzta.
 
Las Vegast már távolról láttuk, a sivatagi puszta után meglehetősen éles váltás volt a fénylő város képe. A város egyébként Nevada államban van, amit szoktak Ezüst Államnak is hívni. Kaliforniához hasonlóan, amit Arany Államként ismer mindenki az aranyláz kapcsán, Nevada is az ott talált ércről kapta becenevét. A város egészen az 1900-as évek elejéig virágzott, aztán elfogyni látszott az ezüst, és jött a 29-es válság is. Mit volt mit tenni, legalizálták a szerencsejátékot és a prostitúciót, gondolván erre úgyis lesz igény. Talált, süllyedt. Egy régi mondás szerint: Whatever happens in Vegas, stays in Vegas, avagy akármi is történjék Vegasban, az Vegasban is marad.
 
A város egy óriási, csillogó-villogó összevisszaság, ahol egyszerre megtalálható a Szabadság-szobor, az Empire State Building, az Eiffel-torony, római beütésű épületek, diadalív, velencei gondola és még sorolhatnám. A lényeg, hogy minden mögött ugyanaz van. Kaszinók tele félkarú rablókkal, póker asztalokkal, rulettekkel stb. A megszámlálhatatlan neon fény pedig peepshow-kra, revükre csábítja a (leginkább férfi) közösséget, amit az utcán pucér csajok fényképeit osztogató „ügynökök” (valójában alulfizetett spanyol ajkú rikkancsok) fejelnek meg. Rengeteg mesterséges impulzus éri itt az embert. Ami viszont feltétlenül megér egy misét, az a Bellagio előtti óriási szökőkút, ami minden félórában zene és fényparádé kíséretében életre kel.
 
Las Vegas-i élményeinket még egy múzeum látogatással is gyarapítottuk. Ez az Atomic Testing Museum, avagy Atom Kísérleti Múzeum, ami leginkább az atombombához kapcsolatos történeti áttekintésre, és a Nevadában folytatott kísérletekre van kihegyezve. A sok érdekesség közül két dolgot még fel is jegyeztem magamnak. Idézem őket szó szerint.
 
Az egyik a Hirosima-i bombázás kapcsán, így hangzik: „Policy makers unanimously concluded the atomic bomb would end the war with the least bloodshed and should be used without warning against military targets.” Avagy: „A döntéshozók egyhangúlag úgy döntöttek, hogy az atombomba a lehető legkisebb vérontással képes majd lezárni a háborút és katonai célpontok elleni használata előzetes figyelmeztetés nélkül történhet.” Így történhetett aztán, hogy a demokráciájára oly büszke Egyesült Államok lepottyantott két, még mondhatni kísérleti állapotban lévő bombát (előttük egy kísérleti robbantás volt Új-Mexikóban) megölve ezzel tízezreket. Katonai cél ide vagy oda, a tízezrek között a Little Boy és Fat Man (így hívták a bombákat) nem nagyon tudott válogatni. A hidegháború aztán tovább súlyosbította a nukleáris fegyverkezés problémáját, a másik oldalon hasonlóan eszes elvtársak próbáltak lépést tartani.
 
Az USA-ban mindezt úgy tálalták a népnek akkoriban, hogy az atombomba egy tök menő dolog, majdhogynem divatot csináltak belőle. A fiatalok Atomic Coctail-okat ittak és Atomic Bomb Blues-t hallgattak. És a második idézet szerint, amit lelestem, a zöldek is megnyugodhatnak. „As the Cold War progressed, USA began to modernize its nuclear stock pile with smaller, radiolagically cleaner and safer weapons.” Avagy: „A hidegháború előrehaladtával az Egyesült Államok korszerűsítette nukleáris készleteit, kisebb, radiológiailag tisztább és biztonságosabb fegyverekkel.” Erről ennyi ide elég is.
 
Grand Canyon
 
Utunkat aztán a Grand Canyon felé folytattuk tovább, és útközben megálltunk a Hoover gátnál is, ami a Colorado folyón, Nevada és Arizona állam határán helyezkedik el. Ez a határvonal továbbá két időzónát is elválaszt egymástól, így eshet meg hogy nekem fél kettőkor átszóltam Lajlusnak a másik oldalra, hogy mennyi az idő, és azt mondta, fél három.
 
A Grand Canyon-ról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Óriási. Mind hosszban (445 km) mind szélességben (13-26 km) mind mélységben (max 1,5 km). A Nemzeti Park maga nagyon jól ki van találva, a látogató központ és a parkőrök (ranger) végtelenül segítőkészek, rengeteg túra útvonalat kínálnak és meglehetősen szabadjára engedik az embert (a belépő jegyet is hét napra adják egyébként). Mindamellett erősen felhívják az ember figyelmét arra, hogy ne becsüljük alá a természet erőit, és ne tervezzünk pl. egy napos le-fel túrát, mert könnyen ott hagyhatjuk a fogunkat. Nyáron ugyanis tikkasztó a hőség, ami az edzett sportolókat (lásd az egyik képen a tragikusan elhunyt maratoni futót) sem kíméli. Főleg ha van olyan hülye az ember, hogy 1,5 liter vízzel indul neki 40 fokban térkép nélkül egy 43 km-es túrának. Ilyenkor télen egyébként nagyon kellemesen lehet nézelődni, viszonylag kevés a turista. A leglátványosabb pontokon azért ilyenkor is nagy a lökölődés, a jeges lépcsőkön kortól függetlenül, másokra való tekintet nélkül tömegek próbálnak utat törni maguknak.
 
A Grand Canyon-nál lévő faluban persze aztán minden jóval ellátják az oda látogató turistákat, de a szállások horribilis árai miatt a közeli Williams-ben szálltunk meg, ami egyébként arról is nagyon híres, hogy a legendás 66-os úton fekszik. Több sem kellett, Las Vegas-ba vezető utunkon visszafele az autópálya helyett a 66-os utat választottuk. Közvetlenül Eisenhower-nek, közvetetten Hitlernek köszönhetően a Chicago-t Los Angeles-szel összekötő, a helyiek által csak Mother Road-nak nevezett aszfaltcsík sajnos a háttérbe szorult. A náci diktátor kevés értelmes döntései egyikének köszönhetően ugyanis megszületett az autobahn, ami lenyűgözte Eisenhower-t, így ő is meghirdette az autópálya programot 1956-ban. A gyorsaság hamar győzedelmeskedett a kalandosság felett, így a 66-os út menti kisvárosok hanyatlásnak indultak. A 80-as évek végén alakult társulások aztán sokat tettek a történelmi örökség ápolása érdekében, és úgy látszik, a legenda kisebb útszéli boltokban, büfékben és motelekben tovább él.
 
 
Davis
 
Utazásunk utolsó célállomása egy takaros amerikai kisváros, Davis volt. Ez számomra azért volt igazán fontos, mert az USA kerékpáros fővárosaként tartják nyilván. Az ide való eljutás nem volt túl egyszerű. Utunk a Halál-völgyön keresztül vezetett, ahol ismét átélhettük az elhagyatottság érzését. Majdhogynem több prérifarkassal találkoztunk, mint emberrel. Jártunk az USA legmélyebben fekvő pontján (tengerszint alatt 86 m-rel), láttuk a második legmagasabbat (Whitney hegy, 4421 m), szerpentineken tettük próbára kis autónkat és persze magunkat is. Az időjárási körülmények a Halál-völgy után aztán radikálisan változtak, felfelé haladva egyre több hó és lezárt utak fogadtak minket. A Mono és Tahoe tavaknál is csak rövid időre tudtunk megállni a farkasordító hideg miatt.
 
 
 
Davisbe eljutva aztán egy magyar párnál húztuk meg magunkat, ahol isteni magyar koszttal kényeztettek minket. A város messzemenően tetszett, mintha nem is az USA-ban lennék, úgy éreztem magam. Bájos kis hely, emberléptékű belvárossal, arborétummal és kerékpárutakkal. Itt a kerékpározás trendi, a megszállottak díszítik, csinosítják drótszamaraikat, ahogy azt Hollandiában láttam több helyen.
 
 
San Francisco-ba visszatérve aztán leadtuk az autót, amibe összesen 3700 km-t tettünk bele, és nem telt el 2 óra, újra repülőn ültünk New York felé. Itt aztán két kevésbé emlékezetes napot töltöttünk el, leginkább pihenéssel és egy fél háznyi macska cirógatásával. Lajlus már otthon mutogatja a gyűrűjét, én pedig Willimantic-ben tördelem a méternyi jégcsapokat az ereszcsatornáról.
jan
5

Kalifornia túra

| Szerző: attus | 7:11 am

Ezúttal velősen csak arról kívánok írni, hogy egy darabig nem fogok tudni írni. Lajlussal december 29-én átrepültünk San Franciscóba, és pár napos ott tartózkodás után megkezdtük kaliforniai kalandtúránkat, melynek útvonala a dolgok jelenlegi állása szerint: San Francisco, Monterey, Santa Barbara, Malibu, Los Angeles, Las Vegas, Grand Canyon, Death Valley, Davis, San Francisco.

A rengeteg kaland, sztori és élmény leírására most sajnos nem tudok időt szakítani, a képeket viszont folyamatosan töltöm fel a korábbiakban már használt oldalra: http://picasaweb.google.com/101390656418053462378 Jelenleg egy mappát találtok fent, San Francisco címmel. Figyeljétek rendszeresen ezt az oldalt, a fényképeket majd tematikusan külön mappákba rendezem.
 
Mindenkinek Boldog Új Évet!
dec
27

Idén először külföldön töltöttük a karácsonyt. A Walmart-nak nem akartam örömet okozni azzal, hogy karácsonyfát és díszeket vegyek. Úgy döntöttünk, inkább utazgatással töltjük az ünnepeket és a Niagara-vízesés ideális úti célnak tűnt. 

Képek:
 
Először is autót béreltünk, a lehető legkisebbet és legolcsóbbat, egy bugyikék Honda Civic képében. Úgy sejtem, ezzel még semmi izgalmasat nem mondtam a kedves olvasónak. A valóság azonban Lajlussal kissé másképp festett. Az idegen országban, autópályán, automata váltós autóval való vezetés puszta tényétől ugyanis erős izgalmi állapotba került. Darth Vader-t meghazudtoló módon vette a levegőt, engem pedig 0 vezetett kilométerrel már majdnem az őrületbe kergetett. „Attus, biztos akarjuk mi ezt?” Aztán elindultunk és hogy nem mentünk neki egy villanyoszlopnak sem, lassan a ki-belégzése rendbe jött. A légzési problémák aztán rövid időre újra jelentkeztek, amikor átvette a kormányt. Nem cizellálom tovább a sztorit, végül annyira belejött, hogy aztán kigúvadt szemekkel figyeltem, amint 80 mérföld per órával (kb. 130 km/h) suhantunk a 65-ös sebességhatár mellett.
 
A kanadai-amerikai határt képező Niagara folyón található Niagara-vízesés valójában több vízesésből áll, az Amerikai valamint Mennyasszonyi fátyol és a Kanadai, úgynevezett Patkó-vízesésből. A várost a határ mindkét oldalán Niagara Falls-nak hívják, mi a kanadai oldalon szálltunk meg egy otthonos kis hostelben, a vízeséstől gyalog 10 percre. A város maga Disney World-re hasonlít, csillog-villog az egész, mint valami búcsús céllövölde, olyan hülyébbnél hülyébb gyerekcsalogató létesítményekkel, mint Drakula vagy Frankenstein kastélya, fedett vízi park (!), és még sorolhatnám. A kisebb las vegasi élmény után aztán végre az ember elé tárul a szavakkal nehezen megfogható vízesés-együttes a maga óriási robajával, vízpermet felhőjével. A folyó vize olyan óriási erővel zúdul le, hogy a sziklaperem folyamatosan erodálódik, a kezdetek kezdetén a vízesés majd 11 km-rel lejjebb helyezkedett el. Okos mérnökök aztán kitalálták, hogy a víz erejét felhasználva áramot tudnak termelni, a vízfolyam részleges elterelésével (a teljes vízhozam kb. 50-75%-a) aztán az évenkénti 2-3 méterben mérhető kopás 30-35 centire csökkent. Ki hinné, hogy az erózió annyira súlyos gondokat okozott, hogy az amerikai vízesést 1969-ben úgymond le is kellett „zárni” pár hónapra. A vízesés aztán sok őrültet is vonzott az idők folyamán, egyesek kifeszített kötélen keltek át fellette, mások hordó szerű tákolmányokba bújva próbálták ki a zuhanás élményét. Kisebb nagyobb sikerrel persze.
 
Tél lévén jóval kevesebb turistával kellett konfrontálódnunk, mondhatnánk, több volt a mókus, mint a turista. Kényelmesen tudtunk nézelődni, sorban állás nélkül. A mókusok etetése először örömöt, tömeges megjelenésük aztán pánik szerű menekülést váltott ki Lajlusból. A határátlépést a Rainbow avagy Szivárvány hídon átsétálva tettük meg. Hivatalos szervekkel kapcsolatos élményeink is gazdagodtak, ugyanis a gyalogosok számára kijelölt folyosó helyett úgy gondoltuk, hogy lazán átszambázunk a parkolón és majd valahol a Csillag börtön szerű kerítéseken rést keresve elhagyjuk a létesítményt. Erre persze az éles szemű amerikai kollégák is felfigyeltek és hovatartozásunkat tisztázandó elindult a heves walkie-talkie-zás. Így kerülhetett sor arra, hogy ugyanazon a határon kétszer keltünk át.
 
Az amerikai oldalon bandukolva aztán eszembe ötlött, hogy mi lehetne jobb hely ahhoz, hogy az alig 48 órája beszerzett gyűrűt valahogy prezentáljam Lajlusnak. A hely gyönyörű, turisták sehol, Lajlus semmit nem sejt. A Three Sisters Islands (Három Nővér Szigetek) nevű helyre érkeztünk. Kis hidacskákkal összefonódott szigetek a vízeséstől kissé feljebb (ez fontos szempont volt, így értettük mit mond a másik), de mégis romantikus környezetben, ember se közel se távol. Abszolút spontaneitással és a pillanatot nagyon jól elkapva (magamat kissé fényezve) beállítottam a fényképezőt, letettem egy sziklára, és rohantam Lajlus felé. Ő szemmagasságban nézelődött, de én akkor már térden állva lobogtattam a gyűrűt és tettem fel a nagy kérdést. A csaj annyira nem számított rá, hogy fél percig gyújtást nem kapott. Végre aztán valahogy kipréselte a száján, hogy há’ persze, amit én Grétsy segítsége nélkül igennek tituláltam. Jött aztán a puszi-puszi, ugri-bugri, 32 fogas vigyor és a többi. Szóval ezzel megtettük az első nagy lépést, hogyan tovább azt még nem tudjuk. Majd beütjük a Google-ba, aztán az megmondja.
 
Visszakanyarodva a vízeséshez, azt minden lehetséges szögből megnéztük, fényképeztük, a kanadai oldalon a mélybe lemenve pedig testközelből meg is hallgattuk. Este kivilágított állapotában, továbbá szenteste tűzijáték fénye mellett is láthattuk. Második napunkon elautókáztunk a Niagara on the Lake nevű településre (az Ontario tó partján), sok egyéb mellett megálltunk az ezen a környéken híres borpincészetek egyikénél, ahol is jégborokat kóstolgattunk és megvettük életünk talán legdrágább borát. Egy 2 dl-es üvegért 6500 Ft-ot fizettünk, amit most ebben a pillanatban leírva is sokkolónak tartok, ott viszont a kóstolók után a finom bor mámorító hatása alatt úrias hanyagsággal csak filléreknek éreztem. Szállásunkon a harmadik éjszakát (december 24-én) aztán teljesen egyedül töltöttük, még a tulajdonos is elment. A három emeletes turista szállót próbáltuk belakni, ebben némileg segített, hogy a nappali az első szinten, szobánk a másodikon, a konyha pedig a harmadikon volt.
 
December 25-ét aztán egész nap az autóban töltve visszatértünk Willimantic-be, ahová másnapra megjött a hó, így még élvezzük a fehér karácsonyt, amíg lehet. Holnapután ugyanis ennél melegebb éghajlatra utazunk, erről viszont majd későbbJ
dec
17

Mielőtt elmennénk a Niagarához és átrepülnénk a nyugati partra, kénytelenek vagyunk a Willimantic nevű metropolisszal beérni. Szerencsére Lajlus számára minden az újdonság élményével hat, úgyhogy gyorsan telnek a napok. Mindezek felett pedig igazi barátra tett itt szert. Szobatársaim egyike igencsak jól érezte magát Lajlus társaságában az utóbbi napokban. Részletekbe itt nem kívánok bocsátkozni, nagyon velősen legyen elég annyi, hogy arról a srácról van szó, aki ugye elmondása szerint a nap 24 órájából 20-ban lánynak érzi magát, és mindennek tetejében még egy balett táncos veszett el benne. Lajlusnak igazán megörült, volt végre kivel „lányos” dolgokról beszélnie. Hogy mindez hogyan csapódott le rajtunk? 

A munka végeztével hazaérve arra lettem figyelmes, hogy 1) Lajlus óriási megkönnyebbüléssel mintegy megváltóként üdvözöl 2) én pedig zavarodottan rogyok le az egyik székre és értetlenül állok az előtt, hogy mit keres egy feszülős cicanaciba és ugyanolyan feszülős piros felső dresszbe öltözött srác a konyhánkban. A szituáció kellemetlenségét aztán pár perc múlva azzal próbálta oldani, hogy a fehér cicanacira, amelynek finom anyagán a maszkulin szőrszálak játszi könnyedséggel törtek utat maguknak, felvett egy rózsaszín szoknyát. No de mindezt véletlenül sem gúnyolódásból írom le, csupán jelezni kívánom, hogy mennyire nem pusztán fekete és fehér a világunk. Rendkívül színes, és egy igazán rejtett árnyalatot sikerült most felfedeznünk.
 
A szivárvány színeinek megismerése mellett persze felfedeztük Willimantic-et és a kampuszt is. Néhány képet ide feltöltöttem:
 
Egyik nap elbuszoztunk az egyetemre, ahol megmutattam Lajlusnak az irodámat, a könyvtárat, a stadionokat, a hallgatói központot és még sok minden mást. Csodálkozva látta, mennyiféle nép tanul és oktat itt, hogy a hallgatók 10%-a kínai és hogy például a statisztika tanszéken (2. kép) csak egyetlen amerikai oktató van. Figyelmét persze leginkább itt is a mókusok kötötték le.
 
Tegnap Willimanticben sétálgattunk. Megmutattam a helyi kerékpárboltot, tökös muffin-t ettünk a kedvenc kávézómban, lefényképeztem Lajlust a Willimantic jelképeként nyilvántartott békával és fodrásznál is voltunk, amióta itt vagyok, először. Mindig is rettegtem attól, hogy idegen kezek nyírnak, talán ezért is csak úgy mondtuk viccesen, hogy megyünk a barbárhoz (a fodrászat angolul barbershop). A frizkóm jól sikerült, Lajlus pedig ügyesen szocializálódott a helyi, whassup-ot sűrűn hajtogató (hogy ityeg) feketékkel.
 
Tegnap egy házibuliba voltunk hivatalosak, a tanszéki hallgatók félév végi bulijába. Ahogy már korábban írtam, ezek viszonylag korán kezdődnek és ennélfogva korán is végződnek. Ez a jobbak közül való volt, este héttől éjfélig ment a beerpong-ozás (ezt már ismeritek), a flip cup-ozás (ez nekünk is új volt) és a társasozás. Ami a flip cup nevű játékot illeti, ez is valamelyest a sörözéshez köthető. Egy hosszú asztal, műanyag poharak és sör kell hozzá. 2 csapat játssza, ki kell inni a pohárban lévő kis mennyiségű sört majd az asztal szélén megpöckölve fel kell fordítani. Ha sikerült, a sorban következő csapattársé a lehetőség. Nyilván az a csapat nyer, amelyik előbb végez. Ami a társasjátékot illeti, az is nagyon mókás volt. Egy kártyát húztunk ki, amin egy állítás volt, hogy például, dolgok, amiket nem csinálnál egy színházi előadás közben. Mindenki felírta a válaszát egy kis cetlire, amit aztán a közösbe bedobva ki kellett találni, hogy azt ki írta. Nagyon jó hangulatú játék volt, nem fogok itt példálozni, engedjétek szabadon a fantáziátokatJ
 
Lajlus számára először sok volt (vagy inkább sokk volt) a társaság sokszínűsége, de aztán könnyen megszokta, asszimilálódott és élvezte. Az orosz kolléga közben jó tanácsokkal látta el. Tudjátok, ő az, aki picit mindenhol élt már, Oroszországban született, Izraelben élt sokáig, majd Kanadában szerzett állampolgárságot, most pedig az USA-ban dolgozik. Összesűrítve: oroszországi születésű, zsidó kanadai állampolgár amerikai vízummal. Rendkívül jó humora van, olyan igazán szarkasztikus. Példa: „Ebben az országban (USA) mindenki utálja a kanadaiakat. Egy vagyok közülük, de mégis, én is utálom őket egytől egyig.” Szóval tegnap felvilágosította Lajlust, hogyan kell itt Amerikában partikban szocializálódni. Aszongya: „Ebben a rohadt országban, ha buliban vagy, el kell vegyülni a társaságban. De vigyázz, mert ha három percnél többet töltesz valakivel, azt fogják hinni, hogy van köztetek valami!”
dec
13

A címből könnyen levehető, hogy Lajlus sikeresen túlélte a 22 órás utat. Reggel még virgonckodott, de pár órája kiütötte a jetleg, és azóta csak durmol. Próbálom visszaadni viszonylag velős élménybeszámolóját az utazásról. A rettegett londoni átszállást sikerült legyőzni, a 1,5 óra pontosan elegendőnek tűnt. Még egy WC látogatás is belefért, és így nulla várakozási idővel sikerült abszolválni a feladatot. Ami szerintem jó. Én nem szeretek várni. Lajlus más véleményen volt. J A Heathrowról úgy beszélt, mint valami végeláthatatlan, óriási labirintusról. 

A repülőutat továbbá egy kisebb nyelvi hiányosság tette karfa kaparóssá, az aircraft szó. Lajlus ezt a szót vagy még nem hallotta, vagy a stressznek köszönhető pillanatnyi módosult tudatállapot miatt nem tudta feldolgozni. Az air rendben volt, a craft szóhoz viszont a becsapódás erejét, vagy valami ilyesmi légi katasztrófa szerű dolgot asszociált. És ugye a kapitány mondanivalójában ez a szó meglehetősen gyakran szerepel, elvégre repülőről van szó. Hogy meddig tartott ebből a fatális félreértésből fakadó riadalom, azt nem tudom, de így utólag nagyon mókás. Jaj de gonosz vagyok! J
 

Első közös napunkon végig szakadt az eső, így főzőcskéztünk, a szobatársaimmal szocializálódtunk, kártyáztunk illetve kipróbáltunk egy igazi amerikai desszertet, a s’more-t. A neve a some more (szó szerinti fordításban „még többet”)  szavak összeolvadásából fakad. Ugye mindenkinek beugrik, ha azt mondom, amerikai kerti parti, nyárs egy kis fehér vacakkal a végén. A Dennis a komisz című filmben egy ilyen kis fehér vacak landolt Walter Matthau homlokán. Ez a mályvacukor, a s’more esszenciája, ha úgy tetszik. Szóval a recept. Két szelet graham keksz, egy szelet csoki, egy olvadt mályvacukor. A meleg mályvacukor megolvasztja a csokit, és ettől lesz igazán isteni. Különböző csokifajtákkal lehet tovább bolondítani. Végtelenül egyszerű és isteni finom. Hazaérkezésemet követő házibulin a beerpong mellett ez lesz a másik dolog amit kipróbálunk.

 

 

dec
10

Go Huskies!

| Szerző: attus | 3:40 am

A mostani bejegyzés címe első hallásra sokat nem mondhat az olvasónak. A Husky kutya talán ismerős lehet az állatbarátoknak. Ez idáig persze nem említettem, hogy ez az egyetem kabalája. Minden promós anyagon, pólón, bögrén, ásványvizes palackon ott van, és persze a sporteseményekről sem hiányozhat, ahol is Disneyszerű szőrmefigura formájában jelenik meg. A Go Huskies! (Hajrá Huskyk!) feliratok pedig még a buszok digitális kijelzőin is ott virítanak. 

A helyi sportrajongók, a kemény mag, aktívan részt vesznek a meccseken. És egyébként is, itt az Isten háta mögött, a dombok ölében, a kukoricaföldek között mi egyebet lehet csinálni? A focicsapat sikereiről már korábban írtam egy keveset. Nos, a kosárlabdások még náluk is sikeresebbek, olyannyira, hogy az ő meccseikre a jegy nem 2, hanem 5 dollárba kerül, és még ingyen kaját sem kell osztogatniuk, hogy összejöjjön a szignifikáns tömeg. Kosárlabda meccsen még sosem voltam, gondoltam itt az ideje. Ha nem is a kosárlabda, már csak a cheerleaderek (hajrázó csajok) miatt is megér egy patront (helyi szleng: worth a shot). Képek itt:
 
 
A meccs 7.30-kor kezdődött, mi 6-kor ott voltunk, így a legelső sorba lett VIP helyünk. A cheerleaderekhez ennél közelebb csak a bírák kerülhetnek, úgyhogy elégedetten vártuk a kezdést. A himnusz természetesen nem maradhatott el, aminek szövegét a gyengébbek kedvéért a kivetítőre is felvarázsolták. A szponzorok már-már idegtépő felsorolása után aztán felolvasták a játékosok neveit is. Igazán megkapó volt a helyi szurkolók egységessége. A vendégek neveinek felolvasásakor ugyanis hátat fordítottak a pályának és minden név elhangzása után egy emberként skandálták YOU SUCK! Ez az ellenféllel szemben tanúsított tüntetőleges utálat aztán végig kitartott, a 2 óra alatt gyakorlatilag a porba tiporták az egész gárdát, edzősöstül, mindenestül. A biztonságiak (többek között a UCONN Police, avagy egyetemi rendőrség, mert hogy ilyen is van!) aktív jelenléte miatt a szurkolók külön-külön nem mertek direktbe beszólogatni. Ilyenkor ugyanis ezek a veszélyes „elemek” könnyen kiszúrhatóak és persze eltávolíthatóak. De ez az apró probléma nem fogott ki a furfangos helyieken. Amikor csak ellenük döntött a bíró, egyszerre üvöltötték: You, you, you, you, aaaah, you… És a … helyén lévő négybetűs szót pedig rafkósan eltapsolták. Így senkinek nem esett bántódása. J
 
Egy kosárlabda meccs ugye kétszer 20 percből áll. No de hogyan lesz ebből 2 óra? És miért nem veszi észre az ember az idő múlását? Az időkérések, a sok töltelék, de leginkább a chearleaderek seggrázása elveszi az ember időérzékét. Ezek a csajok azért megérnek egy-két bővített mondatot. Itt vagyok lassan 4 hónapja, és a mi skálánkon mért „jó nő” olyan, mint a fehér holló. Az embernek, jó, mondjuk úgy a férfinak, azért akárhogy is vesszük, valahol szüksége van egy kis esztétikai élményre. (Lajluska, leeresztheted a szemöldökeidet, mindjárt kidumálom, mire gondolok igazán.) Ahogy a ghanai srác mondja a tanszéken, a nő Isten legcsodálatosabb teremténye, a szépség megtestesítője. Ez talán így van mindenütt a világon, az USA-ban nem vagyok biztos. Elkeseredettségemben azt gondoltam, ezen a kosárlabda meccsen majd végre előjön a krém, az a néhány helyi szépség, akiket mindenki csorgó nyállal figyel majd. Meg lehet nézni a képeket, és le lehet vonni a konzekvenciát.
 
Lajluska, már csak egyet kell aludni, és itt vagy. Jól nézd meg a listát, amit felírtam neked, nehogy bármit is elfelejts. Londonban csak ügyesen az átszállássalJ!
dec
6

Fekete péntek

| Szerző: attus | 12:44 am

Ugyan nem volt benne részem, de hallottam a létezéséről. Fekete pénteknek hívják azt a napot, amikor is a hálaadás véget ér, és úgymond elkezdődik a karácsonyi szezon. Nem épp egy pozitív asszociációjú szó mi? J 

Nem tudom pontosan, hogy nálunk mikor kezdődik a karácsonyi őrület, de itt meglehetősen korán. Hálaadás ugye november utolsó csütörtökére esik, és ezt követően egy hirtelen váltással minden csakis a karácsonyról szól. Ez a pénteki nap a nagy karácsonyi bevásárlás kezdete. A bevásárlóközpontok hajnalban, akár már 4-kor (!) nyitnak, és persze verhetetlen akciókkal csábítják a népet. A nép, az istenadta nép pedig tódul, tiporják, gyúrják egymást, csak hogy jusson nekik az akciós cuccból. Történt olyan eset is, hogy a kaput kinyitó személyzetist halálra taposták. Nem vicc! És hogy miért hívják feketének? Nem a szegény Walmart-os kolléga miatt, akit halálra tiportak. Egész pontosan onnét ered az elnevezés, hogy ebben az időszakban óriási profitot termelnek a boltok. Az év ezen szakában kezdenek átmenni a veszteséges időszakból, a „pirosból” (angolul be in the red, a könyvelésben piros színnel jelölik) a nyereséges, vagyis fekete időszakba. Sokan aztán, leginkább az értelmesebbje, ilyenkor be sem teszi a lábát a boltba.
 
Ami pedig az előkészületeket illeti. Halloweenhez hasonlóan ezúttal is díszítik a házakat. Járok-kelek a városban, és próbáltam megtalálni a leggiccsesebbet, alighanem sikerült. Nem tudom, a képek mennyire adják vissza, de itt aztán minden van. Csillog-villog az egész ház, mint valami búcsús körhinta. Karácsonyfák, ajándékok, hóemberek, égősorok orrvérzésig. A Fábry design centerben lenne a helye.
 
 
Mellesleg, mára mindenkihez el kellett, hogy jusson a képeslapom. Remélem tetszikJ
nov
28

Floridai körtúra

| Szerző: attus | 6:02 am

Újfent meggyőződtem arról, hogy világot látni igazán csak társaságban, kalandvágyó és nyitott emberekkel érdemes. Floridában másodszor tettem tiszteletemet, de a hazai barátoknak, Esztinek és Zolinak köszönhetően ezúttal teljesen más arcát mutatta. Olyan hat napot tudhatok magam mögött, melynek minden egyes percére derülten emlékezek majd vissza. Élményeink sokaságáról egy mondatban velősen csak annyit, hogy összesen kb. 1800 km-t autózva bejártuk Florida déli részét, megismerhettük Miamit és környékét, majdnem sikerült eljutnunk Key Westig, ellátogattunk az Everglades Nemzeti Parkba, a Kennedy Space Centerbe, Ybor citybe Tampában, a Salvador Dali Múzeumba St. Petersburgben. Mindezzel oldalakat lehetne megtölteni, itt egy rövidebb változatot próbálok elkövetni. Képek egy kupacban, az alábbi témák szerint sorba rendezve itt:

 
Megérkezés
A reptéren beálltam az elit vendégeket fogadók sorába, egy a magam módján firkált, kissé gyűrött A4-es névtáblával a kezemben, melyen az állt: ESZTI & KÁZÉ. A jetleg (időeltolódás okozta gyötrelmek) ellenére a cimbik vették a poént, és a nagy ölelkezéseket követően egy huszáros vágással el is kezdtük az amerikai miliőbe való átállást. Természetesen autót béreltünk, mellyel nem spóroltunk. Minden centet megért, leírhatatlan élmény egy Ford Mustang kabrióban, nyitott tetővel, szikrázó napsütésben végiggurulni Miamiban. Szállodából viszont jóval olcsóbbat kerestünk, mondván ott úgyis csak alszunk. Ha ágy van, és nem kell csótányokat csapkodni, akkor nem lehet baj. A szállodai szobánk ezeket az alapelvárásokat résmentesen kielégítette, és a kb. négy ezer forint per fő per éj Miami szívében verhetetlen ajánlat volt.
 
Miami
A városról magáról egy korábbi bejegyzésben, USA-ba való megérkezésem után már írtam egy keveset. Miami nem csak a homokos tengerpartjairól és a modell alkatú görkoris csajokról híres. Van itt valami, amit szívesen mutogatnak, valami, ami az általános „dózeroljuk el, mert régi és építsünk helyette újat és nagyobbat” amerikai gondolkodásmód ellenére valamely csoda folytán megmaradt. Úgy hívják Art Deco negyed. Nem kell több száz éves épületekre gondolni, alig 70-80 éves hotelekről, apartmanokról van szó. (Miamit hivatalosan 1896-ban alapították pár száz fős lakossal, mára világváros.) Ezt a városrészt leszámítva úgymond semmi sincs biztonságban, a toronyházak elnyomják a pár szintes apartmanokat, a villák átveszik az apró családi házak helyét. Vannak kifejezetten pazar negyedek, ahol a tehetősebbek korallkőből készült kerítéssel, dús zöld növényzettel, pálmafákkal körbevett villáikban élnek. Egy helyi egyetemi professzor kalauzolt el minket pár óra erejéig, aki mellesleg nagyon érdeklődő volt és kíváncsian kérdezősködött kis hazánkról, fényképezésnél pedig Pákót meghazudtoló magyarsággal számolt: edzs, keto, harom.
 
Key West
Az összes attrakció közül én ezt vártam leginkább. A sors fintora, hogy magára Key Westre nem jutottunk el, így a Hemingway házba nem tudtuk betenni a lábunkat. Az egy napos túra célja valójában a legendás 1-es számú út meghódítása volt. Erről annyit érdemes tudni, hogy Florida déli részén, Kuba irányába, egy délnyugati irányú ív mentén elszórt szigeteket (az úgynevezett key-eket) összekötő út. Szigetekről lévén szó az út kénytelen-kelletlen több helyen az óceánban pilléreken fut, amin áthaladva az ember a bibliai történetre hajazó vízen járás élményét élheti át. A leghosszabb híd 7 mérföld (kb. 11 km) hosszú, amin a lemenő nap fényében egy kabrióban száguldva életre szóló kalanddal gazdagodtunk.
 
A szigetek összekötése egyébként nem új elgondolás, az ötlet Henry Flagler fejéből pattant ki, aki nagy álmát megvalósítva egészen Key West-ig vasutat épített. Egy évvel a vasút átadása után aztán úgy gondolta, sorsa beteljesedett, és egy szerencsétlen baleset (leesett a lépcsőről) szövődményei következtében kimúlt. Nagy álma megvalósult, nem is időzíthetett volna jobban. Alig negyed századdal később munkájának sajnálatos pusztulását egy, az ebben a térségben gyakorinak számító hurrikán okozta. A vasúti pálya még ép részeit aztán az Overseas Highway (a fentiekben említett út) építése során felhasználták, a főúttal párhuzamosan futó viaduktok azonban még mindig láthatóak. A látvány igazán megéri, a majd 80 éve rozsdásodó viaduktnak és hídnak van valami megmagyarázhatatlan vonzereje. Én személy szerint kerékpárutat tennék ráJ
 
Everglades Nemzeti Park
Harmadik napunkon aztán eljutottunk a helyiek által csak mocsaras vidéknek hívott Everglades Nemzeti Parkba. Valójában nem mocsárról, hanem vizenyős prériről van szó, bár ez az élvezeti értékén sok mindent nem változtat. Az egyetlen olyan nemzeti park az USA-ban, amit nem szépségéért, hanem ökológiai szerepéért tettek védetté. Ki hinné, hogy a 100 évvel ezelőtt elkezdett lecsapolás eredményeként majdnem teljesen elpusztult. Óriási területről van szó, Győr-Moson-Sopron megye 1,5-szer elférne benne.
 
A parkba való utunkon megálltunk Robert farmján, ahol is nagy örömömre epres key lime shake-t kanalazgattunk. Helyben termelt gyümölcsből készült isteni finom, hűsítő, selymes kis anyag, én euforikus pillanatokat éltem át. És megehettem Eszti maradékát isJ
 
A parkban aztán egy aligátor farmmal kezdtük, ahol is kígyó és krokodil show-val szórakoztatták a turistákat. Szegény állatok mindezt gondolom annyira nem élvezték, kiváltképp a leszikszalagozott szájú baby aligátorra és krokodilra gondolok. Erről jut eszembe, az aligátor és a krokodil ugye két külön dolog, ismertetőjeleiket is itt tudhattuk meg. További adrenalin fokozóként bevágódtunk egy airboatba (propelleres hajó) és tettünk egy kört. A körön belül tettünk kisebb, teljes köröket is. Hogy világos legyek, sofőrünk több alkalommal 360 fokos fordulattal rémisztgetett minket, aminek aztán óriási sikongatás lett az eredménye, és persze vizet is kaptunk a képünkbe rendesen. Mellettem egy négy tagú család próbálta élvezni a túrát, a kb. 3 éves kislány arcán a merev rémületet sem a víz sem az én idétlen vigyorom nem tudta lemosni. A kisfiú viszont kellően jól szórakozott, és születésnapját megkoronázandó a hajó kapitánya még az ölébe is vette. Nekem több se kellett, elkurjantottam magamat, hogy „I have a birthday, too!”. A poén átment, az ajándék elmaradt.
 
A Nemzeti Parkban aztán elautókáztunk a legdélebbi pontra, a flamingó nevű turista központba. Egy rövidebb gyalogtúrát néztem ki magunknak a part mentén, ami aztán menekülésbe torkollott. Turistakönyvem felhívta ugyan a figyelmet az évszaktól független konstans szúnyoginvázióra, amit némiképp a turista központ fémből készült, széfajtóra emlékeztető szúnyog-biztos ajtaja is nyomatékosított. Ennek ellenére bepróbálkoztunk: Everglades moszkitók – naiv magyar turisták: 1:0.
 
Kennedy Űrközpont
Negyedik napunkon elhagytuk Miamit és északra indultunk, a cél a Kennedy Űrközpont volt. Útközben megálltunk az óceánparton egy rövid pihenőre, amiből aztán ugrándozás, vihorászás és fényképezgetés lett.
 
Az űrközpontban annyi program van, hogy a jegyet két napra adják, nekünk 6 óránk volt. Az egész showban, amit itt kaptunk volt valami fennkölt, valami misztikus. Mindenütt magasztos zene szólt, nagy ívű frázisok és ismert idézetek hangzottak el, mutatván hogy erre nem csak az amerikaiak, de az egész világ büszke kell, hogy legyen. Sokan emiatt is állnak értetlenül azelőtt, hogy a Kennedy által elindított űrprogramot lezárják, a Discovery utolsó fellövésével a napokban ugyanis végéhez közeledik egy korszak.
 
Az ott töltött délutánunk alatt láttuk az összeszerelő csarnokot, a kilövőállomást, Saturn űrrakétát teljes életnagyságban, holdkompot, holdmintát, beülhettünk egy, a Hubble űrteleszkópról szóló IMAX 3D filmre, amit Eszti nagy örömére Leonardo DiCaprio narrált, valamint „megrázó” élményben volt részünk a hullámvasút szerű kilövés szimulátorban. A baromkodás persze itt sem maradhatott el, a helyi játszótéren gyerekeket félrelökve másztunk ki-be a műanyag elemekbe, égettük le a hátsónkat a csúszdákon, illetve készítettünk idétlenebbnél idétlenebb képeket a mozi teremben. Én pedig természetesen eljátszottam a Dumb és Dumber című filmből ismert Jim Carrey féle meglepődöttséget a Man on Moon felirat láttán.
 
Ybor City
Miamit elhagyva szállásaink ára kissé, színvonala viszont nagy mértékben javult. Olyan luxussal voltunk körbevéve, mint mikró sütő, vasaló és hozzá tartozó deszka, kávéfőző, nem beszélve a medencéről. Ezeket többnyire ki is tudtuk használni, bár a medencéhez nehezen jutottunk be, a vasalódeszka összeszerelése Zolink számára majdnem karóba húzásban végződött, én pedig elégettem az ujjamat a kávéfőzővel (ezért dugom az egyik képen szomorúan az ujjamat egy hideg pohár vízbe).
 
St Petersburg irányába elindulva aztán útközben megálltunk Ybor Cityben, ami Tampa nevű város egy leginkább spanyol és kubai bevándorlókat tömörítő, rendkívül hangulatos városrésze. A várost egy Vincente Martinez Ybor nevű spanyol pofa alapította, aki az általam nem ismert, egyébként világhíres „El Principe de Gales” (Wales hercege) nevű szivar gyártásával a szivarkészítés fellegvárává tette a helyet. A város a mai napig virágzik, macskaköves utcácskáin éttermek, kávézók és bárok sorakoznak, több bolt kirakatában pedig a bámészkodó turisták nagy örömére szivarokat készítenek.
 
A helyi bárok között felfigyeltünk a Coyote Ugly (Sakáltanya, a filmből talán ismerős) nevű kocsmára, ami is ugye a bárpulton táncoló lányokról és féktelen bulikról híres. Az egész világon 15 működik, gondolom félig-meddig franchise rendszerben, a lányok azért mégsem rendelkezhetnek ugyanolyan mellbőséggel Tampában, mint Moszkvában. Nem csak e miatt, hanem úgy egészében a város kellemes hangulatától vezérelve úgy döntöttünk, este visszamegyünk. A szállásunktól majd 50 kilométerre levő városkába este visszavezettünk és nagy várakozással léptünk volna be a helyre, de… Azzal már eddigre tisztában voltunk, hogy Esztinek a koktél vásárlást valami trükkel kell majd megoldanunk, személyijét ugyanis a szállodában felejtette. Arra viszont végképp nem voltunk felkészülve, hogy nem csak hogy piát nem tudunk venni, de még csak be sem tudunk jutni akárhova. Igen, sajnos a világ 15 sakáltanyájának egyikének a küszöbéről vissza kellett fordulnunk. A csalódottság kissé elvette Esztink kedvét, de én megőriztem lélekjelenlétemet és zseniális poénjaimmal meggyőztem, kár aggódni, jön majd valami más. (Abban a pillanatban a poénjaim persze neki nem tűnhettek annyira zseniálisnakJ)
 
De aztán megjött a változás. Egy másik szomszédos bárban egy angol srác gitározott és énekelt, olyan nótákat, amiktől teljesen libabőrös lettem. Számokat kértem egymás után, ABBA, Eagles, REM. Esztinek pedig közelgő születésnapja alkalmából a Summer of 69 című nótát. Jim-mel (az énekes) hamar sikerült tisztáznom, hogy az ünnepelt nem 69-est akar, hanem a nótát, amiben Bryan Adams emlékezik vissza a 69-es nyári élményeire. A bárból kilépve aztán vetettem egy megvető pillantást a Sakáltanya pultján táncoló lányokra és a zenétől feltöltődve elégedetten tértem vissza szállásunkra.
 
Salvador Dali
 
Mindezek után egy lényeges állomás maradt csak hátra. Hogy vigyünk egy kis kultúrát is a kirándulásunkba, elmentünk a Salvador Dali múzeumba St. Petersburg-ben. Hogy mit is keres egy spanyol festő képeinek a gyűjteménye Floridában? Nos, egy amerikai házaspár a pénzt nem sajnálva felvásárolt jó néhány képet, aminek következményeként aztán persze a művésszel szoros barátság is szövődött.
 
Bevallom őszintén, Daliról korábban sok mindent nem tudtam, annyit, hogy szürrealista meg hogy olvadó óra. Ezúttal sikerült tudásomban eme rést kitölteni, köszönhetően többek között egy helyi idegenvezetőnek, aki minden részletre kiterjedően mesélte el közérthetően és élvezhetően Dali munkásságát, szimbólumait és újításait. Még soha nem élveztem ennyire múzeumlátogatást. Dali a szürrealizmus nagy mestere volt, kissé különc, ami miatt – ahogy Esztitől megtudtam – ki is akarták zárni a mozgalomból, amire frappánsan csak annyit mondott: „Engem nem lehet a szürrealizmusból kizárni. A szürrealizmus én vagyok.” Különcségéről tanúskodik, hogy a szinte védjegyévé vált, égnek álló bajszával állítása szerint az idegenekkel kommunikált. Képei olyanok, mint egy véget nem érő rejtvénysorozat, minden kis apró részletnek van jelentése. A részletek egyenként külön-külön nagyban eltérőek egymástól (például mit keres egy torreádor képe egy Vénusz szoborban?), a kép egésze viszont érdekes módon mégis arányos, egységes egészet alkot. Ő alkalmazta először a double images (kép a képben) módszert is, aminek kibogozása olykor komoly fejtörést okoz az embernek. Nézzetek meg néhány képét a google-ban, tényleg érdemes.
 
Hazaút
St. Petersburg-öt a hátunk mögött hagyva elindultunk visszafele Miamiba. Útközben még tettünk egy rövid megállót az Okeechobee tónál, klasszikusan McDonalds’-os egészségkárosító kaját fogyasztva. (Mi az, ami hálaadás napján is ad ételt az ember szájába?). Miamiba visszaérve még egy utolsó látogatást tettünk South Beach-en, aztán pénteken mindenki elindult hazafele. Én a szokásos New York – Willimantic „tengelyen” döcögtem végig, és a buszból kilépve éreztem, ahogy a szokatlan hideg a csontomig hatol. Vacogva, dideregve, ám felejthetetlen élményekkel tele tértem vissza kis vackomba.
nov
17

Az utóbbi hetek meglepő egyhangúsággal teltek. Semmi kilengés, leszámítva a Halloween bulit. Semmi izgalom vagy bosszúság, semmi lekésni való repülőjárat, még csak a helyi buszról sem maradtam le egyszer se. Nem találkoztam össze parkoló autók váratlanul kinyíló ajtajával, ami egyébként itt viszonylag gyakori, mivel kerékpárosokra nem nagyon számítanak. Szóval minden ment rendben, óvatosan készülődtem a pénteki napra, amikor is visszatérek Miamiba egy hetes kirándulásra. 

November 25-én itt hálaadás van, és ilyenkor általában az egész hetet kiadják, így felkerestem néhány spant otthon, kinek lenne kedve átruccanni. Közhellyel élve, az élmény akkor szép igazán, ha van kivel megosztani. Sokan nem tolongtak, meglehetősen drága útról lévén szó. Nem kellett excelt vezetnem és multi-kritériumos elemzéssel kiválasztani, hogy ki lesz a megfelelő ember. Egy legény volt csak a gáton! A mindig megfontolt, disztingvált, a bulikban a rá számíthatunk, mert majd úgyis hazavisz barát, Zoltánunk, hétköznapibb nevén KáZé. Ez a kalandvágy valami családi véna lehet, ugyanis a szeptemberben meglátogató Petikénkkel unokatestvérek. Legnagyobb meglepetésemre egy hét alatt eldőlt, hogy nem csak hogy ő, hanem kedves mátkája, Eszti is jön. Így lesz igazán romantikus, már készítem a gyertyákat. Csak ne hogy a körmömre égjen ha-ha! Ezúton is üzenem, hogy nagyon várlak titeket, a reptéren széles mosollyal és vakufénnyel fogadlak benneteket. Naptejet hozzatok! JJ
 
Visszakanyarodva a mai bejegyzés témájához, hogy öljem picit a magyart, topikjához, 4 nappal az indulás előtt, a lehető legalkalmatlanabb időpontban sportbalesetet szenvedtem. Valami égi jel súgta, hogy nem kéne hétfőn a szokásos walleyball-ra elmennem. Valójában az égi jel úgy manifesztálódott, hogy nem tudtam olyan hallgatói kártyát szerezni időben, melyen rám valamelyest hasonlító arc vigyorgott. Így az egyik kínai hallgatótól kellett elkérnem, mentőövként ott volt még a ghánai srác. Ez ugye fényképes dokumentum lévén elég necces. A kínai szemüveges ábrázattal még valahogy be lehet osonni, ha nem nézik meg alaposan, de a ghanai sötét folt, képzavarral élve, még egy méterről is rikít. Annyira erőlködtem az égi csapás ellen, ám az lesújtott bokaficam formájában. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul ki a bal bokám, lazulhatnak a szalagok, ami nem túl jó jel.
 
Lévén, hogy barátaimat pácban nem hagyom Miami repterén, na és persze azért én is utazni kívánok, gondoltam biztosra megyek és megnézetem szakemberrel. Ugyan a Wikipédián gyorstalpaló módon kiműveltem magamat bokasérülések terén, pontos diagnózist nem tudtam felállítani. Itt még amúgy sem részesültem orvosi ellátásban és egyébként is kíváncsi voltam milyen, gondoltam itt a tökéletes alkalom. Menni nagyon nem tudok, de a biciklire valahogy felkecmeregtem és elgurultam a kórházhoz. Az „elgurulás” az utolsó 100 méteren aztán heves radai rossebezésbe csapott át, ugyanis a helyi kórházat egy domb tetejére rakták. Bicikli lezár, épületbe belép.
 
Megpróbálom visszaadni minden egyes részletét. A kórházba belépve egy recepciós pult fogadott, 3 emberrel, 2 adminisztrátor, egy rendőr. Felvették az adatokat, kaptam egy karszalagot az azonosítás végett (!), és már nyílt is az ajtó. Megérkeztem a 2. állomásra. Itt vérnyomás mérés, részletes adatok felvétele, baleset körülményeinek leírása. Itt mérték meg életemben először a nyelvem alatt, hogy van-e lázam. Kissé bénáztam, reflex szerűen csak tátottam a számat, hogy áááá, ő meg mondja ám, hogy csukjam be. Továbbá itt kellett válaszolnom egy olyan kérdésre, hogy egy 10-es skálán hogyan értékelném a fájdalmamat. Paff, erre mit mondasz. Beböktem a négyet, remélve hogy továbbjutok a 3. szintre, hátha ott ingyen kaját is adnak. Bekísértek egy folyosóra, ahol külön kis szobácskák voltak. Minden betegnek, mondjuk úgy kuncsaftnak, külön szoba. Cipő, zokni le, ágyra fel. A kolleganő hozott nekem egyből egy jeges zacskót, hogy amíg várok a röntgenre, csillapodjon a 4-es szintű fájdalmam, és felajánlotta, hogy addig is nézzem a TV-t. Pár perc telhetett el, kissé már untam is a spanyol szappanoperát, és megjött a röntgenes fiú. Hello, ez meg ez vagyok, most áttollak a röntgenre. Nem, nem, mondtam, ne hülyítsük egymást. Ember, feltekertem erre az átkozott dombra, te meg itt tologatni akarsz. De, de, ő betol engem, csak dőljek hátra. Ágyastul be a röntgen szobába, az ágyról még csak le sem kellett szállnom. Valami probléma volt a röntgen felvételekkel, és kellett várnom majd 5 percet. A srác pironkodva jött vissza zavarodott bocsánatkérések közepette, hogy ne haragudjak, de egy picit még várni kell. Próbáltam a türelmetlent játszani, de nem ment. Röntgen megvolt, visszagurulás a kis szobácskámba, búcsúzkodás a röntgenes fiútól, és persze ne haragudjak. Jött a negyedik ember, aki velem foglalkozott, a doktor néni. Hogy vagy, mit csinálsz itt bla-bla-bla. Röntgen rendben van, ne haragudjak, hogy várni kellett. Nincs szakadás, egy bokaficam az egész, de tesznek rá egy sínt. Rendicsek. Ezután belépett az ötödik ember, egy guruló valamivel, amin egy laptop volt, ő rögzítette a biztosítós adataimat. Az adminisztráció ezzel bezárult. Végül megjött a hatodik, a nővérke, aki feltette a lábamra ezt a merevítőt. A jeges zacskó nagyon megtetszett, úgyhogy azt is elkértem. Továbbá a kezembe nyomott egy tájékoztató lapot arról, hogy ilyen típusú sérülések esetén mit kell tenni.
 
Nos, mindez szépen hangzik, maximálisan elkényeztetve éreztem magam. Igényes, tiszta, mindennel felszerelt helyszín, tökéletes ellátás, precíz tájékoztatás és kedvesség. Néhány sorral feljebb azt írtam, kuncsaft. Aki esetleg nem tudná, az USA-ban biztosítós rendszer van. Itt az egészségügy ugyanolyan biznisz, mint bármi más. Ha nincs biztosítása az embernek, akkor sajnos vagyonokba kerül egy egyszerű ellátás is. Próbáltam belőlük kiszedni, hogy mégis mennyi lenne ez, amit én kaptam, de csak annyit mondtak, nagyon drága. Feltételezem több száz dollár. Szobatársam mesélte, hogy egy egyszerű kórházba való szállítás, természetesen mentőautóban, 2-300 dollárba (40-60.000 forintba) kerülhet. És mivel a biztosítás sem olcsó, így van az, hogy az amerikaiak kb. 40%-ának nincs is. Ők az a hányad, akik rizikóznak.
 
És hogy melyik a jobb? Az amerikai vagy a magyar? Az eredmény ugyanaz, legalábbis jelen esetben. A procedúra, amin és ahogyan az ember átmegy, nagyban más. És ami az anyagiakat illeti, fizetni mindkét esetben kell, csak épp az amerikai modellben ott vannak a biztosítók, mint közbenső intézmény, akik nyilván profitorientáltak. Innéttől kezdve üzletről beszélünk, ami a mi gondolkodásmódunkban az egészségüggyel talán nehezen egyeztethető össze. No de ezt majd okos politikusok eldöntik. Mindazonáltal már itt is feszegetik egy úgymond szociálisabb megoldás irányába való elmozdulásnak a kérdését.
nov
16

Választások

| Szerző: attus | 10:27 pm

Kissé le vagyok maradva a sztorijaim világgá kürtölésében. Kereken két hete, november 2-án időközi választások voltak az USA-ban, most vettem elő digitális pennám, hogy írjak erről egy keveset. 

A politika nem tartozik kifejezetten a kedvenceim közé. Azt viszont mindig élvezettel néztem, ahogy a választások alatt a politikusok próbálják megnyerni maguknak a választókat. Bármit megígérnek, kevesebb adó, több bér, jobb egészségügyi ellátás, ingyen gulyás leves, ingyen sör, van élet a halál után stb. Hogy világosan lássak, kezembe vettem az orientációs anyagaimat és áttanulmányoztam az amerikai politikai és választási rendszert. Nem sokkal bonyolultabb, mint a miénk otthonJ
 
Szóval a szövetségi kormány három pillérből épül fel:
  1. Végrehajtó ágazat (executive branch), feje az elnök.
  2. Törvényhozó ágazat (legislative branch), amit a kétkamarás kongresszus vezet (congress), a kongresszus a szenátusból (Senate) és a képviselőházból (House of Representatives) áll.
  3. Igazságügyi ág (judicial branch), a legfelsőbb bíróság (Supreme Court).
 
Részletekbe nem hiszem, hogy bele kéne menni, a választások gyakoriságáról csak annyit, hogy a szenátus tagjait (államonként 2 fő) hatévente, a képviselőház tagjait (435 fő, államonként a népesség arányában) kétévente, az elnököt meg ugye négyévente választják. Magyarra lefordítva itt kétévente megy a választási cirkusz. Ennek lehettem most én is részese, röviden amit láttam belőle.
 
Először is feltűnt, hogy a házak előtt kis táblácskák figyelnek, lásd:
 
Ezek ugye az én kire szavazok táblák. Kiteszem a házam elé, hogy melyik képviselőt támogatom, innentől kezdve mindenki számára világos, milyen a politikai beállítottságom. Szerintem ez nálunk nem működneJ Gondoljuk csak el! Ki merne szegfűt tenni muskátli helyett az ablakba? Vagy narancsfát ültetni az előkertbe? Mindenesetre, a Halloween kellékek és a kire szavazok tábla szokatlan kombinációt képez itt is.
 
A táblákat leszámítva továbbá nem tudtam nem észre venni, hogy kedvenc sorozatomat (Two and a half men) holmi politikai reklámok szakítják félbe. Ezek a reklámok nagyon profik, mintha minimum egy Audi reklámot láttam volna. Nagyon rafkósan személyessé teszik a reklámokat, hogy aszongya például: a minap ez meg ez sírva jött oda hozzám, hogy nem tudja mi lesz a családjával, elvesztette az állását és kétségbe van esve. Ha engem választanak, én majd odafigyelek a connecticutiakra, munkahelyeket teremtek bla-bla-bla. Aztán ahogy közeledett a választás napja, egyre inkább eldurvultak, jöttek a mocskolódások. Hogy ez a szemét hazug csak becsapja az embereket! Mit tett értünk? Csődbe vitte ezt meg ezt a céget, hogy várhatjuk el tőle, hogy sikeresen képviseljen minket? Közúti kihágásait letagadja, hogy hihetünk neki, ha még az FBI-nak is hazudik? Rossz szenátor, rossz vezető! Stb. A reklámok aztán egytől egyig így fejeződtek be: I’m XY and I approve this message! (XY vagyok és tanúsítom a reklámban elhangzottakat.) Ennyit a választásokról.
 
Mindig is kíváncsi voltam az amerikai egészségügyi ellátásra. Egy kisebb sportbalesetnek köszönhetően ma volt lehetőségem kipróbálni. Erről írok a következő bejegyzésben.
nov
11

Kresz teszt megoldás

| Szerző: attus | 7:35 pm

Úgy tűnik, az amerikai Kresz teszt mégsem volt olyan egyszerű, mint amennyire azt én gondoltam. Többektől hallottam, hogy a kérdések nem voltak teljesen egyértelműek. Ezeket a kérdéseket helyi tesztsorokból válogattam ki és szó szerint fordítottam őket. Egyesek trükkökre, csapdákra számítottak. Rosszul tették, ugyanis itt csakis a józan paraszt ész kellett a kérdések megválaszolásához.

Fél fülére süket orosz kollégám mondta, hogy ebben az országban, ha csak nem vagy vak, szerezhetsz jogosítványt. Ennek fényében állítják össze a tesztsorokat is:)

Az eredményt összegezve, összesen 4 megfejtés érkezett, nekik küldöm a képeslapot. A tesztet Lajlus oldotta meg hibátlanul, amit még éles eszű Zoltánunk sem tudott teljesíteni.

A gondolkodásmódbeli különbözőségre jó példa a 10. kérdés, a gyalogosnak mikor kell elsőbbséget adni. A józan logika azt diktálja, hogy ahol csak lelép az úttestre, meg kell állni. Zoli szerint ahol nincs elsőbbsége, ott akár el is lehet ütni:))

A helyes megfejtést Lajlustól a kommentek között láthatjátok.

nov
7

Kresz teszt

| Szerző: attus | 12:44 am

A korábbi események fonalába és irományok stílusába nem kifejezetten beleillően, ezúttal valami mást fogtok látni. Ahelyett, hogy szárazan leírnám, milyen itt a közlekedés, hogyan közlekednek az emberek, egy rövid KRESZ tesztsort állítottam össze a helyi vizsgasorokból. Ez által némi benyomást kaphattok arról, mivel is jár itt a jogosítvány megszerzése. 

A 10-ből legalább 9 kérdésre helyes választ beküldő első 3 embernek képeslapot küldök Floridából, két hét múlva a hálaadás hetét ugyanis ott töltömJ Egy kis ízelítő gyanánt, a képeslap témája (a tervezettek szerint) az alábbiak szerint választható: Miami Beach, Kennedy Űrközpont, Key West, Everglades Nemzeti Park, St. Petersburg, Salvador Dali múzeum.
 
A megfejtéseket az e-mail címemre küldjétek. 
A kérdések (csak egy válasz jó):
 
1)      Mi jelent a nyolc élű tábla?
a)      Elsőbbség adás
b)     Stop
c)      Rossz irány
 
2)      Ki hajthat be először egy minden irányból stop táblás kereszteződésbe?
a)      Aki először odaér.
b)      A bal kéz felöl levő.
c)      A szemben álló.
 
3)      Miért nem szabad bízni a többi közlekedő irányjelzőjében?
a)      Előfordulhat, hogy egy korábbi irányváltoztatás után elfelejtették lekapcsolni.
b)      Előfordulhat, hogy a közlekedő másik irányba kanyarodik.
c)      Előfordulhat, hogy az irányjelző nem működik megfelelően.
 
4)      Egy meredek dombtetőre érkezik. Mit kell tennie?
a)      Lekapcsolni a fényszórót.
b)      Lekapcsolni a rádiót.
c)      Lelassítani.
 
5)      Egy tehergépjármű meg kívánja előzni. Mit kell tennie?
a)      Lelassítani, hogy az előzéshez szükséges időt lerövidítsük.
b)      Lehúzódni.
c)      Felgyorsítani.
 
6)      Miért kell az éles kanyarokat csökkentett sebességgel megközelíteni?
a)      A gumiabroncsok így kevésbé kopnak.
b)      Hogy legyen időnk a tájat megszemlélni.
c)      Hogy meg tudjunk állni, ha van valaki az úttesten.
 
7)      Hány alkoholos ital fogyasztható el anélkül, hogy az befolyásolná a vezetési képességünket?
a)      1
b)      2
c)      3
 
8)      Hogyan segíti a biztonsági öv használata a vezetőt abban, hogy megőrizze a kontrollt gépjárműve felett?
a)      Segít ébren maradni.
b)      Baleset következtében megvéd a sérüléstől.
c)      Megakadályozza, hogy hirtelen fékezésnél vagy kanyarodásnál valamint oldalirányú ütközés esetén kicsússzunk az ülésből.
 
9)      A fehér bottal közlekedő gyalogos
a)      vak
b)      idős
c)      süket
d)     fogyatékos
 
10) A gyalogosoknak elsőbbséget kell adni
a)      rossz időjárási körülmények mellett
b)      minden esetben
c)      magánterületen
d)     gyalogos átkelőknél
nov
4

Halloween party

| Szerző: attus | 3:45 am

Korábbi bejegyzéseimben kellően beharangoztam a Halloween partyt, itt az idő, hogy írjak is róla. Képeket itt találtok: 

 
Ahogy említettem, meghívattam magam egy házibuliba. Köszönhetően a lelkes házigazdának, egy igazán autentikus Halloween buliba keveredtem. Ugyan összehasonlítási alapom nincs, de amennyi munkát és időt beleöltek a díszítésbe, dekorációba és egyéb előkészületekbe, nehezen tudom elhinni, hogy ennél autentikusabb lehet egy ilyen buli. Az alaphangulatot valahogy úgy kell elképzelni, mint a vidámparkban a szellemvasúton.
 
A 4. képen láthatjátok a buli helyszínét, az ablakokban praktikusan nylon zacskóból kivágott fura lényekkel, a bejárat felett pedig a rendőrségire hajazó caution (vigyázat) feliratú sárga szalaggal. Az enteriőr is hasonlóan rémisztő hangulatú, a házba belépve egy nyikorgó falépcsőn kellett felmenni (ez mondjuk Halloweentől függetlenül is nyikorog), mindenütt sejtelmes fények, mesterséges pókhálók. Mindenben volt egy csipetnyi Halloween, a legapróbb részletekre is odafigyeltek. Kedvenceim a 9. képen látható agyra hasonlító dinnye (vaku mellett sajnos kevésbé tűnik annak) illetve a 11. képen látható tortilla chips mellé tálalt salsa szósz, amit egy ugyancsak házilag készített sütőtök figura társaságában tettek igazán étvágygerjesztővé. A társaság is színes és ötletes jelmezekben vonult fel, kedvencem volt Gyűlölet Őrmester (Sergeant Hatred) (12. kép), aki mellesleg gyűlöletét félre téve finom szezonális sörrel is megkínált.
 
Erre a „jelmezbálra” egyébként komplett iparág épült, on-line lehet jelmezt venni, mesterséges vért, hajfestékeket, parókákat stb. Én ugye ilyenre pénzt már csak elvből sem költök, házilag készíthető jelmezeken törtem a fejemet. Két ötletem volt, egyik a WC papírral körbetekert múmia, másik a Rubik kocka (kartondobozba belebújva). Végül mindegyikről letettem ilyen-olyan okokból, és úgy döntöttem, hogy eljátszom a hungry hungarian-t (éhes magyar), ehhez úgyis nagyon értek. A buli olyan 10 körül kezdődött bemelegedni, jó kis retro zenékkel, és mondanom sem kell, hogy Michael Jackson Thriller-jének hangulata ebben a környezetben jött csak át igazán. Nagy meglepetésemre aztán néhányan már 11 körül elmentek, 1 körül pedig vége volt a bulinak. Mi ugye otthon máshoz vagyunk szokva, általában ilyenkor éri el a buli a csúcspontját. Hát én is ekkor élveztem igazán csak a dolgot, épp izzítottam volna a saját zenéimet, hogy feldobjam a hangulatot, de már nem volt kinek.
 
A buli így a végső fázisba el sem jutott, amikor ugye az ember emelgeti a sörösüvegeket, hogy melyikben van még maradék. Emiatt egy kis hiányérzetem volt, már csak azért is, mert nyomorult házigazda két napot töltött el az előkészületekkel. Ahogy azt utólag megtudtam, itt ez teljesen normális, még a kocsmák sem tartanak nyitva tovább. Hétköznap ugyanis éjfél után, hétvégén pedig egy után nem is szolgálhatnak fel alkoholt. Ha nincs a népnek pia, a kocsma, mint fogalom értelmét veszti. Itt ehhez vannak szokva az emberek.
 
Ami Halloweenből másnapra maradt, az némi fejfájás és az „öreg vagyok én már ehhez” gyakori motyogása. Továbbá a gyerekek, akik sötétedés után ajtózörgetéssel adták tudtomra, hogy ideje édességet nyomnom a kezükbe. Ajtón dörömböl, trick or treat, zacskót szélesre széttár, édességbe belemarkol, zacskóba beletesz, szó nélkül távozik. Nem egy húsvéti locsolás, legalább egy verset mondhattak volna azért a drága Snickersért, de annyit se mondtak böff. Itt az egyébként jelmezben érkező gyerekeket nagy lelkesedéssel várják, a házakat is feldíszítik mindenféle rémisztő dolgokkal (lásd utolsó két kép, a szomszédom). Az első csoportot még én is az újdonság élményével fogadtam, de aztán hamar elillant a lelkesedésem, így szépen leoltottam a villanyt és egy aszpirin c-vel csillapítva fájdalmaimat nyugovóra tértem. A gyerekek meg csak dörömböltek, dörömböltek...
 
okt
30

Tökőrület

| Szerző: attus | 5:37 am

Halloween, sárga tökök lépten-nyomon, karácsonyfa szerűen feldíszített házak, jelmezvásárlási láz…

Itt van az ünnep, amiről annyit tudunk a tv-ből, hogy mindenütt sütőtökök világítanak, jelmezes gyerekek meg házról-házra járva cukorkát gyűjtenek. Ami az ünnep eredetét illeti, hiánypótló jelleggel nekem is utána kellett olvasnom. Ősi kelta ünnep, a skótok és az írek számára ez volt az újév kezdete, továbbá úgy hitték, hogy ezen a napon tért vissza a bűnösök lelke. Ennyi a lexikonból elég is.
 
A sztorihoz hozzátartozik a mendemonda is, miszerint élt egy Jack nevű roppant tréfás figura, aki még az ördöggel is kibabrált. Mikor kimúlt, Szent Pétert hiába noszogatta, hogy engedje be a kapun, az ördög meg eléggé megorrolt rá a korábbiak miatt, így aztán Jack a két szék közé esett. Az ördög azért hozzávágott egy égő széndarabot, amit Jack egy marharépába rakott, hogy annak fényénél kihúzza valameddig. Hát szegény azóta is csak vár rá, hogy valaki végre beengedje. A marharépából aztán a hosszú évek alatt valahogy sütőtök lett. Darwin, erre varrjál gombot! Ami a gyerekeket illeti a trick or treat elsütésével gyűjtenek édességet. Ez valójában annyit tesz, hogy csínyt vagy cukrot! Sok választása nincs az embernek, így mindenki cukrot ad. Milyen egyszerű módja az édesség gyűjtésnek, még csak énekelni sem kell. Hallottam innen-onnan, hogy aki ne adj Isten csínyt kér, akár rá is faraghat. Valakinek a házát paintballal díszítették fel... Nehezen hittem el én is, hogy paintball pisztollyal felfegyverkezett gyerekek tartják rémületben a lakókat. De hát ha egyszer ezt mondják a helyiek... És a wépézésből kiindulva, miért ne lenne hihető!
 
A lényeg, hogy ez itt nagy eseménynek számít. (Szomorúan hallom, hogy nálunk otthon ezt is megpróbáljuk átvenni, csak úgy, mint a Valentin napot.) A házak teraszain a tök alapkelléknek számít. Természetesen nem ünnep az ünnep pénzköltés nélkül, úgyhogy mindenféle giccses elemekkel fokozzák a látványt, világító felfújható tökök, boszorkányjelmezek, szellemfigurák stb.
 
Ez engem annyira nem nyűgözött le, bár kétségtelen, hogy este megvan a hangulata. Sokkal inkább a bendőmre gondolok újfent. Ebből a pumkin-ból, ami valójában takarmánytök, mindenféle finomságot készítenek. Pumpkin soup, pumpkin bread, pumpkin chai… (sorrendben leves, püspökkenyér féle, kávés különlegesség). Ez utóbbi kettő látható a képek egyikén:
 
 
A Halloween party, amire pofátlanul meghívattam magam, holnap lesz. A meghívatást szó szerint kell érteni, valahogy így történt:
Én: Mizus, szerveztek házibulit Halloweenra is?
Szomszéd: Igen, szombaton.
Én: Jól hangzik, én még nem tudom hova megyek.
Szomszéd: Gyere hozzánk! 20-25-en vagyunk már, nagy buli lesz.
Én: Állat! Viszek sört!
 
Párizsban lenni, és az Eiffel toronyra nem felmenni, Rómában lenni, és a Colosseumot nem látni … az USA-ban lenni október utolsó hétvégéjén, és Halloween partyba nem elmenni. Nem akarok ebből kimaradni, ezt látni akarom. Vagy így, vagy úgy. Jövő héten írok róla.
okt
29

Túra Cape Cod-ra

| Szerző: attus | 5:06 am

Mióta visszatértem, repülnek a napok, hetek. Az idő gyors múlása sok mindennek köszönhető. Hétköznapjaim aktív munkával és tanulással telnek, és az augusztusi, szeptemberi hetekhez képest a szabadidőmet is résmentesen kitöltöm mindenfélével. A srácokkal walleyball-ozni járok, szerdánként a hallgatói központba pingpongozni, csocsózni, cookies-t falni és természetesen továbbra is következetesen vadászunk az ingyen kaja osztásokra. 

A walleyball egyébként nem összekeverendő a volleyball-al, ami ugye a röplabda. A walleyball falröplabda szerűség, amit egy zárt teremben (squash pályán) játszanak, és a labda az oldalsó falakat is érheti. Mikor először játszottam, kissé megmosolyogtam a dolgot. Akkor még ugye nem tudtam kivenni, hogy most akkor azért játszunk teremben, mert nem használhatjuk a pályát, vagy mert ez a röplabdának valamiféle helyi mutációja.
 
A hétvégéken kisebb-nagyobb kirándulásokat teszek és tervezgetek, erre még az idő is pont alkalmas. Bár megjött az ősz, meglepően meleg van, napközben többnyire pólóban lehet lézengeni. Mindezeken felül pedig izgatottan tervezgetem utazgatásaimat, de ezekről majd későbbJ
 
A múlt hétvégi kirándulásomról töltöttem fel néhány képet az alábbi linkre:
 
 
Az 1-3 képet itt Willimanticben készítettem, gondoltam megörökítem az itteni őszt. Hát nem vagyok egy fotózseni, de legalább a fákról látszik valamennyire, hogy színesednek. A 4. képen a Cape Cod nevű félsziget látható, ahova múlt szombaton eljutottam. Orosz kollégámmal, Iliya-val vágtunk neki a túrának, ami végül egy egész napos programmá kerekedett. Iliya-ról származásán túl érdemes még tudni, hogy igazi világjáró, élt és dolgozott Izraelben, Kanadában, gyermekei Izraelben és Budapesten élnek. Ez aztán az internacionális társadalmi reprodukcióJ! 49 éves kora ellenére rendkívül energikus, árad belőle a hülyeség, és nagyon nehéz a beszélőkéjét leállítani. Ez utóbbi tulajdonsága ki is domborodott a nap folyamán, az estére én is elfáradtam a sok csivitelésbe, talán jobban, mint ő a vezetésbe. Végig mondta. Hazafele sötétben jöttünk, a világítása meglehetősen tompa, így hogy lássunk valamit az útból, a reflektort kapcsolgatta fel-le. Közben természetesen beszélt, figyelve arra, hogy legyen köztünk szemkontaktus is, aminek egyenes következménye lett aztán, hogy az utat, amiből sokat amúgy sem láttunk, hanyagolta. Halál közeli élményem volt, amikor egy éles kanyarban a vezetőkorláthoz karnyújtásnyi távolságra kerülve felhívtam a figyelmét arra, hogy nem kívánom Massachusetts állam baleseti adatbázisát egy rekorddal gyarapítani.
 
No de eljutottunk Cape Cod-ra és vissza, egészben, és megérte az izgalmat. Hangulatos kis falucskákon haladtunk át, egészen a félsziget déli csücskéig jutottunk, ahol is a fő attrakciót, amiért a turisták leginkább ide látogatnak, egy hosszú sétával próbáltuk meg kiélvezni. Ez az attrakció pedig, ahogy a képekből is látszik, az óceánpart, füves dűnékkel, végtelen part menti ösvényekkel, világítótoronnyal, kagylókkal, szikrázó napsütéssel.
 
Hazafele megálltunk Providence-ben, ami Rhode Island állam fővárosa, és klasszikusan a legnagyobb plaza-ba mentünk vacsorázni, amit letisztult egyszerűséggel Providence Place-nek hívnak. Természetesen a belvárosba is többsávos autópályákon lehet bejutni, amelyek a minden út Romába vezet elvét követve egyenesen a plaza parkolóházába vittek minket. A kínai étterem ablakának préselődve megdöbbenve számoltam a parkolóház szintjeit, és bámultam a több szintes ki-bejáratokat. Ez az autóközpontúság a mai napig megdöbbent és olykor megrémít. Talán a döbbenet, vagy az étvágytalanság tette, de a kínai vacsorámat egy dobozban vittem el, amit aztán a kocsi hátsó ülésére tettem. Sofőrömmel persze az út további részén sem enyhült az ekkorra már teljes mértékben egyirányú kommunikáció. Így amikor az én utcámhoz értünk, és többszöri jelzésemre sem reagált, mert annyira sztoriban volt, csak hirtelen fékezéssel tudott korrigálni, ami aztán a kínai kajám ülésem háttámlájának való csapódásával a lábtörlőre való landolásához vezetett. Nem kell részletezzem azt a mérhetetlen fájdalmat, amit átéltem.
 
Az otthonról hozott szuveníreket lelkesen osztogatom, az Erős Pistának nagy sikere van, a fiúk bent felzabálták a pilóta kekszet és sport szeleteket, a professzorom pedig a polcra helyezte a Rubik kockát az Ashes of problem students (problémás hallgatók hamvai) csupra mellé. Mindenki megkapta a magáét. A fentiekben említett mókamesternek is felajánlottam egy kis Erős Pistát, amire azt mondta, nem bírja a gyomra. És különben is, ha valami erősre vágyik, akkor inkább vodkát emel a szájához. Az mindenre jó!
okt
25

Elindult itt a Halloween őrület. Jövő héten elvileg bulik is lesznek, ezek egyikén valószínűleg tiszteletemet is teszem majd. Egy apró gond van csupán, jelmez nélkül Halloween partyba menni olyan, mint húslevest enni só nélkül.

Mivel jelmezt otthonról nem hoztam, itt meg nem szívesen költenék rá, ezért várom a kedves blog olvasók javaslatait.

Fő szempontok:

- olcsóság

- könnyen beszerezhetőség

- egyediség

Persze én sem voltam tétlen. Jelenleg egy elképzelésem van, amit hol máshol, mint a wc-ben ötlöttem ki, megpillantva a kazalba rakott papírgurigákat. Múmia! Csak magam köré tekerek 2-3 gurigát, és pikkpakk kész is vagyok.

Várom a további ötleteket:)

okt
24

Magyar est Willimanticben

| Szerző: attus | 8:36 pm

Sokáig azt hittem, én vagyok az egyetlen magyar itt, nem csak hogy Willimanticben, de az egész államban, Connecticutban. Aztán – ahogy azt már korábban írtam – kiderült, hogy él itt a közelben egy magyar pár, akik szintén az egyetemen tanulnak, dolgoznak. Hetekkel ezelőtt ismerkedtem meg Kingával, és azóta nem is beszéltünk, egészen péntek estig.

A tanszéki srácok aznap este foci meccsre hívtak, az egyetemi csapat igencsak jól teljesít, mellesleg egy órával a meccs előtt ingyen kaját osztottak. A fociért annyira nem vagyok oda, de ingyen kajáért bármit elnézek, így rábólintottam. Természetesen próbálok visszafogottan örülni ezeknek, nem csapkodhatom nyilvánosan a seggem a földhöz örömömben, mégiscsak egy prominens ösztöndíjjal vagyok kint. Vannak dolgok egyébként, amik ugyanúgy működnek a világ másik végén is, ilyen az ingyen kaja a hallgatóknak kérdésköre. Ha ingyé van, hadd szóljon! Itt rendszeresen szerveznek ilyen kaja osztásokat, hallgatói kártyával bárki sorban állhat, és ha kellően élelmes és türelmes, jól is lakik. Ezeket úgy tudom, központi vagy kari forrásból finanszírozzák. A tanszéken félig hivatalosan Jason felelős ezen események felkutatásában és terjesztésében. Ha free food (ingyen kaja) tárggyal kapok e-mailt, tudom, hogy ez csak ő lehet.
 
Szóval úgy volt, hogy ingyen kaja, és focimeccs vár rám. A focimeccs sem elhanyagolható jelenség itt, egyet már láttam korábban. Az egyetemi kampuszon természetesen van stadion és a nézőközönség létszáma veri a Győr-Ménfőcsanak bármelyik meccsét. Ami viszont nekem személy szerint nagyon hiányzott, ezek a falusi allűrök, mint szotyizás, köcsög bíróóózás, beszólások, mint Hol hagytad a szemedeeeet?? Áramot vezess, ne meccseeet!!!
 
Visszakanyarodva a péntek estéhez, amiről valójában a bejegyzés címe szerint kellene, hogy szóljonJ, Kinga felhívott, hogy menjek el velük vacsorázni. Azért hívom ezt viccesen magyar estnek, merthogy ilyenről már hallottam korábban. Edinburgh-ben, Skóciában egy jóval nagyobb magyar közösség szervezett ilyeneket, tudtam meg ottani barátoktól. Hát itt nem volt túl bonyolult mindezt megszervezni, kör e-mailek és asztalfoglalások nélkül összejött Willimantic kisváros 3 fős magyar közössége.
 
A hely, ahova elvonultunk, Willimantic nevezetes sörfőzdéje, a Brewery. Korábban posta volt, de aztán kiderült, hogy annak túl nagy és így a posta egy kisebb épületbe költözött. Kocsmának és étteremnek is meglehetősen nagy, aránytalanul nagy egy ilyen kisvároshoz. De a kocsmák ugye mindenütt megélnek. Ezt nekünk, magyaroknak nem is kell nagyon magyarázni, ott ahol az egy főre jutó kocsmák száma, mint mutató értelmet nyer. Annyira jól megy nekik, hogy a szomszédos településekről is jönnek, egy szabad asztalra fél órát kellett várnunk, de megérte. Számtalan sör közül lehet választani, és ezek tényleg jók, nem úgy, mint a nagy amerikai átlag. Rendeltünk aztán nachos-t, amit itt előszeretettel fogyasztanak. Baromi egyszerű kaja egyébként, valójában az alapja chips, amire szórnak ezt-azt (pl. zöldségeket) és sajtot olvasztanak rá. Egyéb feltétekkel teljes értékű étellé bolondítható. (Képet sajnos nem készítettem, de google-ban meg tudjátok nézni.) Annyira jól laktunk, hogy a második fogást doggy bag-ben szépen hazavittük. Itt a maradék kaját közönségesebb nevén kutyus zacsiban viszik haza. Persze mindenki tudja, hogy nagy valószínűséggel nem a kutya eszi majd meg. Mindenesetre így kevésbé derogáló.
 
Kiderült aztán, hogy mindketten pszichológiával foglalkoznak, Zsolt területe az ökológiai pszichológia. Most látom magam előtt a szemöldök ráncolásokat. Én is így voltam vele, mi a fészkes fene az? Zsolt türelmesen elmagyarázta, és úgy nagyjából meg is értettem. De a lényeg, kiderült, hogy közös területei vannak a témának a közúti biztonsággal, mely területen jómagam kontárkodok. Nevezetesen például, hogy miért megy az ember többel-kevesebbel mérnöki szempontból tök ugyanolyan utakon (azonos keresztmetszet, ugyanolyan sávszélesség stb.)? A környezet és annak észlelése miatt. Más, ha egy széles sávban belátható, akadályoktól mentes környezetet látunk magunk előtt, vagy ha egy beépített, nyüzsgő utcán közlekedünk. Pokolian logikus, de mindezen logikát megfordítva leegyszerűsítve elmondhatjuk, hogy a volán mögött ülő ember valójában a szerint fog viselkedni, amit elé teszünk. Az est folyamán aztán ez a beszélgetés olyan mélységekig ment el, hogy már-már utópisztikus elképzelések jöttek elő, egy olyan világ, amiben a balesetek ritka jelenségek, ahol az infrastruktúra és a jármű együtt kommunikálva befolyásolja az ember cselekedeteit (bizonyos kontrollt meghagyva). És ha belegondolunk, van benne igazság. Ha lezuhan egy repülőgép, és meghalnak két-háromszázan, a média hetekig, hónapokig foglalkozik vele. Magyarország útjain 2009-ben 822-en haltak meg. Felfigyelünk rá? Nem hinném. Mert nem jelenik meg elég koncentráltan, nem elég sokkoló… No de nem fogom untatni a társaságot ilyenekkel, a lényeg, hogy a mi kis „magyar estünk” igencsak jól sikerült. Kinga említett valami sütőtöklevest, remélem elkészíti és jövő héten újra ehetek valami finomatJ
 
Tegnap (szombaton) kirándulni voltam a tengerparton, erről bővebben, képekkel együtt kicsit később.
süti beállítások módosítása