Igen! Itt vagyok: MIAMI! Egyszer azt mondtam, soha többet KLM (Koninklijke Luchtvaart Maatschappij, avagy a holland légitársaság). Hát a Delta Airlines vezetőségét nem ideillő szókörnyezetben jóval gyakrabban emlegettem az utóbbi napokban. Hogy miért? Hadd kalauzoljam el a kedves olvasót egy olyan kálváriára, ami egy átlagos amerikai számára teljesen hétköznapi.
A NY-ban töltött éjszaka után hétfő délutánra kaptam egy helyet egy négy órakor induló gépre. Mint a türelmetlen nyugdíjasok, akik fél órával a busz indulása előtt kivonulnak a falusi buszmegállóba trécselni, gondoltam biztos, ami biztos, én is elindultam időben. Délre ott is voltam a reptéren. Látom ám, hogy az új jegyemen Miami sehol sincs. Atlanta. Ez volt rajta. Nem Miami, hanem Atlanta. Ok, mondtam magamban, az irány jó, félúton van, nagy baj nem lehet. Annak ellenére, hogy szeretek utazni, ezt valahogy mégsem úgy fogadtam, hogy ez állat, ott még nem jártam. Szóval kiderült, hogy a korábbi gépet törölték, és helyette átszállásos változatot kaptam egy újabb éjszakával Atlantában. Na és itt kiborult a bili. Addig erőlködtem, amíg kaptam egy standby jegyet. Ez egy olyan jegy, amit a túlfoglalt járatokra adnak. (Eddigre már annyi jegyem volt, hogy kitapétázhattam volna vele a nappalit.) Van egy prioritási lista, ha valaki nem jelenik meg, a szabad helyeket e lista szerint osztják ki. Én második voltam a listánJ Feljutottam a gépre, és Atlantában voltam 18.40-re. A Miamiba tartó csatlakozó gép 19.20-kor indult…
Szóval, volt 40 percem az átszállásra egy akkora reptéren, ahol a fire rescue (tűzbiztonságiak) emberei is menő Trek biciklikkel (nem vicc!!) közlekedtek. Mint egy jól sikerült pörkölt, amihez még a végén egy csipetnyi sót adnak, kétszer módosították a beszállás helyét. De megcsináltam, a gépen voltam, és még az sem zavart, hogy egy 150 kilós fecsegő afroamerikait kaptam szomszédomul.
Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ezek itt úgy látszik, így utaznak. Kb. ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy az ember Hollandiában vonatozik. Egyikről le, másikra fel. Lekésted? Pár perc múlva jön a másik. Persze itt nem percekről, hanem órákról van szó, de akkor is.
A repülőutak alatt olvasgattam. A könyvet, amit a búcsú bulin kaptam a haveroktól, illetve a SkyMall nevű kiadványt. Előbbi többek között arról szól, hogy a felesleges fogyasztás milyen értelmetlen, utóbbi meg értelmetlenebbnél értelmetlenebb termékeket akar rásózni az emberre. Mintha az ember a Népszabadságot és Magyar Nemzetet szimultán olvasná. Fogyasztói társadalom. Gyakran mondjuk, de mit is jelent ez? Hadd adjak egy kis ízelítőt az utóbbi forrásból (SkyMall). Egy kb. Nők Lapja vastagságú lapról van szó, tele cuccokkal amiket Teleshop szerűen kínálgatnak. Két terméket említenék csak. Összehajtható műanyag kis lépcső alkalmatosság házi kedvenceinknek 40 dollárért. A kanapéra felfáradni kívánó, de rossz kondícióban lévő kutyusok megmentője. A másik kedvencem a légyvákuum. Vezeték nélküli eszköz, ami a falon tanyázó gyanútlan légy, szúnyog, akármi felé közelítve elektromos sokkal EU-konform módon azt kivégző eszköz. Könnyű fröccsöntött műanyag, töltő, minden ami kell potom 60 dollárért. Olyan alapvető cuccok, amik nélkül élni sem lehet. Lajlus, ez a lépcső a Manfrédnak pl. tök jó lenne, küldök haza egyet.
No de a lényeg, megérkeztem Miamiba vérben forgó szemekkel (a fáradtság miatt leginkább) és kiderült hogy van egy szobatársam Pakisztánból. Rendes srác, jó fej meg minden. Szeretek szocializálódni idegenekkel, főleg ha ilyen nagyon eltérő kultúrájú országról van szó. Egy aprócska gond szegte csak lelkesedésemet. Ramadán. Napkeltétől napnyugtáig nem ehet-ihat semmit. Avagy reggel ötkor kellés, McDonald’s-os zacskóval zörgés, szürcsölés stb. Bár abban a pillanatban egy szívószállal meg tudtam volna ölni, szegényt picit sajnáltam. Reggel egy huzatra kell bevinnie mindent egy napra. Este nyolckor sötétedik, addig semmi, egy korty víz sem. És ezt szigorúan betartják, tényleg semmi. Egész nap figyeltem, gondoltam engem nem vágsz át. De tényleg semmi input nem ment belé. Ez estére látszott is rajta, ahogy mondani szoktuk, nem volt túl természetes a mosolya. Mellette meg egy nap ötször imádkozik, ami a muszlim hajlongásokat ismerve nem csak szellemi, de komoly fizikai igénybevétel is egyben. Ahogy Peti mondaná: ez munka!
Ha már Pakisztánnál vagyunk, egy kis érdekesség. Ezek a Fulbright ösztöndíjasok a világ minden részéről jönnek. Magyarországról van összesen 35 fő. Pakisztánból 160. Ha népességre vetítjük, nyilván jobban járunk (Pakisztánban 170 millióan élnek). De ez akkor is érdekes, hogy egy muszlim országból ennyi ösztöndíjast fizetnek az amerikai adófizetők pénzén. Meséltem ezeket a számokat itt valakinek, és azt mondta: Keep your friends close, but your enemies closer! Ami annyit tesz, hogy Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeid még közelebb! Ezen el lehet csámcsogni.
Nagyon röviden ennyit a második napomról.
Elkezdődött az orientáció egy rendkívül szofisztikált programmal, ehhez nagyon értenek az amerikaiak. Rengeteg információt zúdítanak ránk, és persze megy a rongyrázás is. Minderről picit részletesebben a következő beszámolóban. És hogy gerjesszem az izgalmat, a következő alkalommal töltök fel képeket is.
Kikapcs.
