A reptéren beálltam az elit vendégeket fogadók sorába, egy a magam módján firkált, kissé gyűrött A4-es névtáblával a kezemben, melyen az állt: ESZTI & KÁZÉ. A jetleg (időeltolódás okozta gyötrelmek) ellenére a cimbik vették a poént, és a nagy ölelkezéseket követően egy huszáros vágással el is kezdtük az amerikai miliőbe való átállást. Természetesen autót béreltünk, mellyel nem spóroltunk. Minden centet megért, leírhatatlan élmény egy Ford Mustang kabrióban, nyitott tetővel, szikrázó napsütésben végiggurulni Miamiban. Szállodából viszont jóval olcsóbbat kerestünk, mondván ott úgyis csak alszunk. Ha ágy van, és nem kell csótányokat csapkodni, akkor nem lehet baj. A szállodai szobánk ezeket az alapelvárásokat résmentesen kielégítette, és a kb. négy ezer forint per fő per éj Miami szívében verhetetlen ajánlat volt.

 

A városról magáról egy korábbi bejegyzésben, USA-ba való megérkezésem után már írtam egy keveset. Miami nem csak a homokos tengerpartjairól és a modell alkatú görkoris csajokról híres. Van itt valami, amit szívesen mutogatnak, valami, ami az általános „dózeroljuk el, mert régi és építsünk helyette újat és nagyobbat” amerikai gondolkodásmód ellenére valamely csoda folytán megmaradt. Úgy hívják Art Deco negyed. Nem kell több száz éves épületekre gondolni, alig 70-80 éves hotelekről, apartmanokról van szó. (Miamit hivatalosan 1896-ban alapították pár száz fős lakossal, mára világváros.) Ezt a városrészt leszámítva úgymond semmi sincs biztonságban, a toronyházak elnyomják a pár szintes apartmanokat, a villák átveszik az apró családi házak helyét. Vannak kifejezetten pazar negyedek, ahol a tehetősebbek korallkőből készült kerítéssel, dús zöld növényzettel, pálmafákkal körbevett villáikban élnek. Egy helyi egyetemi professzor kalauzolt el minket pár óra erejéig, aki mellesleg nagyon érdeklődő volt és kíváncsian kérdezősködött kis hazánkról, fényképezésnél pedig Pákót meghazudtoló magyarsággal számolt: edzs, keto, harom.

 

Az összes attrakció közül én ezt vártam leginkább. A sors fintora, hogy magára Key Westre nem jutottunk el, így a Hemingway házba nem tudtuk betenni a lábunkat. Az egy napos túra célja valójában a legendás 1-es számú út meghódítása volt. Erről annyit érdemes tudni, hogy Florida déli részén, Kuba irányába, egy délnyugati irányú ív mentén elszórt szigeteket (az úgynevezett key-eket) összekötő út. Szigetekről lévén szó az út kénytelen-kelletlen több helyen az óceánban pilléreken fut, amin áthaladva az ember a bibliai történetre hajazó vízen járás élményét élheti át. A leghosszabb híd 7 mérföld (kb. 11 km) hosszú, amin a lemenő nap fényében egy kabrióban száguldva életre szóló kalanddal gazdagodtunk.

 

A szigetek összekötése egyébként nem új elgondolás, az ötlet Henry Flagler fejéből pattant ki, aki nagy álmát megvalósítva egészen Key West-ig vasutat épített. Egy évvel a vasút átadása után aztán úgy gondolta, sorsa beteljesedett, és egy szerencsétlen baleset (leesett a lépcsőről) szövődményei következtében kimúlt. Nagy álma megvalósult, nem is időzíthetett volna jobban. Alig negyed századdal később munkájának sajnálatos pusztulását egy, az ebben a térségben gyakorinak számító hurrikán okozta. A vasúti pálya még ép részeit aztán az Overseas Highway (a fentiekben említett út) építése során felhasználták, a főúttal párhuzamosan futó viaduktok azonban még mindig láthatóak. A látvány igazán megéri, a majd 80 éve rozsdásodó viaduktnak és hídnak van valami megmagyarázhatatlan vonzereje. Én személy szerint kerékpárutat tennék ráJ

 

Harmadik napunkon aztán eljutottunk a helyiek által csak mocsaras vidéknek hívott Everglades Nemzeti Parkba. Valójában nem mocsárról, hanem vizenyős prériről van szó, bár ez az élvezeti értékén sok mindent nem változtat. Az egyetlen olyan nemzeti park az USA-ban, amit nem szépségéért, hanem ökológiai szerepéért tettek védetté. Ki hinné, hogy a 100 évvel ezelőtt elkezdett lecsapolás eredményeként majdnem teljesen elpusztult. Óriási területről van szó, Győr-Moson-Sopron megye 1,5-szer elférne benne.

 

A parkba való utunkon megálltunk Robert farmján, ahol is nagy örömömre epres key lime shake-t kanalazgattunk. Helyben termelt gyümölcsből készült isteni finom, hűsítő, selymes kis anyag, én euforikus pillanatokat éltem át. És megehettem Eszti maradékát isJ

 

A parkban aztán egy aligátor farmmal kezdtük, ahol is kígyó és krokodil show-val szórakoztatták a turistákat. Szegény állatok mindezt gondolom annyira nem élvezték, kiváltképp a leszikszalagozott szájú baby aligátorra és krokodilra gondolok. Erről jut eszembe, az aligátor és a krokodil ugye két külön dolog, ismertetőjeleiket is itt tudhattuk meg. További adrenalin fokozóként bevágódtunk egy airboatba (propelleres hajó) és tettünk egy kört. A körön belül tettünk kisebb, teljes köröket is. Hogy világos legyek, sofőrünk több alkalommal 360 fokos fordulattal rémisztgetett minket, aminek aztán óriási sikongatás lett az eredménye, és persze vizet is kaptunk a képünkbe rendesen. Mellettem egy négy tagú család próbálta élvezni a túrát, a kb. 3 éves kislány arcán a merev rémületet sem a víz sem az én idétlen vigyorom nem tudta lemosni. A kisfiú viszont kellően jól szórakozott, és születésnapját megkoronázandó a hajó kapitánya még az ölébe is vette. Nekem több se kellett, elkurjantottam magamat, hogy „I have a birthday, too!”. A poén átment, az ajándék elmaradt.

 

A Nemzeti Parkban aztán elautókáztunk a legdélebbi pontra, a flamingó nevű turista központba. Egy rövidebb gyalogtúrát néztem ki magunknak a part mentén, ami aztán menekülésbe torkollott. Turistakönyvem felhívta ugyan a figyelmet az évszaktól független konstans szúnyoginvázióra, amit némiképp a turista központ fémből készült, széfajtóra emlékeztető szúnyog-biztos ajtaja is nyomatékosított. Ennek ellenére bepróbálkoztunk: Everglades moszkitók – naiv magyar turisták: 1:0.

 

Negyedik napunkon elhagytuk Miamit és északra indultunk, a cél a Kennedy Űrközpont volt. Útközben megálltunk az óceánparton egy rövid pihenőre, amiből aztán ugrándozás, vihorászás és fényképezgetés lett.

 

Az űrközpontban annyi program van, hogy a jegyet két napra adják, nekünk 6 óránk volt. Az egész showban, amit itt kaptunk volt valami fennkölt, valami misztikus. Mindenütt magasztos zene szólt, nagy ívű frázisok és ismert idézetek hangzottak el, mutatván hogy erre nem csak az amerikaiak, de az egész világ büszke kell, hogy legyen. Sokan emiatt is állnak értetlenül azelőtt, hogy a Kennedy által elindított űrprogramot lezárják, a Discovery utolsó fellövésével a napokban ugyanis végéhez közeledik egy korszak.

 

Az ott töltött délutánunk alatt láttuk az összeszerelő csarnokot, a kilövőállomást, Saturn űrrakétát teljes életnagyságban, holdkompot, holdmintát, beülhettünk egy, a Hubble űrteleszkópról szóló IMAX 3D filmre, amit Eszti nagy örömére Leonardo DiCaprio narrált, valamint „megrázó” élményben volt részünk a hullámvasút szerű kilövés szimulátorban. A baromkodás persze itt sem maradhatott el, a helyi játszótéren gyerekeket félrelökve másztunk ki-be a műanyag elemekbe, égettük le a hátsónkat a csúszdákon, illetve készítettünk idétlenebbnél idétlenebb képeket a mozi teremben. Én pedig természetesen eljátszottam a Dumb és Dumber című filmből ismert Jim Carrey féle meglepődöttséget a Man on Moon felirat láttán.

 

Miamit elhagyva szállásaink ára kissé, színvonala viszont nagy mértékben javult. Olyan luxussal voltunk körbevéve, mint mikró sütő, vasaló és hozzá tartozó deszka, kávéfőző, nem beszélve a medencéről. Ezeket többnyire ki is tudtuk használni, bár a medencéhez nehezen jutottunk be, a vasalódeszka összeszerelése Zolink számára majdnem karóba húzásban végződött, én pedig elégettem az ujjamat a kávéfőzővel (ezért dugom az egyik képen szomorúan az ujjamat egy hideg pohár vízbe).

 

St Petersburg irányába elindulva aztán útközben megálltunk Ybor Cityben, ami Tampa nevű város egy leginkább spanyol és kubai bevándorlókat tömörítő, rendkívül hangulatos városrésze. A várost egy Vincente Martinez Ybor nevű spanyol pofa alapította, aki az általam nem ismert, egyébként világhíres „El Principe de Gales” (Wales hercege) nevű szivar gyártásával a szivarkészítés fellegvárává tette a helyet. A város a mai napig virágzik, macskaköves utcácskáin éttermek, kávézók és bárok sorakoznak, több bolt kirakatában pedig a bámészkodó turisták nagy örömére szivarokat készítenek.

 

A helyi bárok között felfigyeltünk a Coyote Ugly (Sakáltanya, a filmből talán ismerős) nevű kocsmára, ami is ugye a bárpulton táncoló lányokról és féktelen bulikról híres. Az egész világon 15 működik, gondolom félig-meddig franchise rendszerben, a lányok azért mégsem rendelkezhetnek ugyanolyan mellbőséggel Tampában, mint Moszkvában. Nem csak e miatt, hanem úgy egészében a város kellemes hangulatától vezérelve úgy döntöttünk, este visszamegyünk. A szállásunktól majd 50 kilométerre levő városkába este visszavezettünk és nagy várakozással léptünk volna be a helyre, de… Azzal már eddigre tisztában voltunk, hogy Esztinek a koktél vásárlást valami trükkel kell majd megoldanunk, személyijét ugyanis a szállodában felejtette. Arra viszont végképp nem voltunk felkészülve, hogy nem csak hogy piát nem tudunk venni, de még csak be sem tudunk jutni akárhova. Igen, sajnos a világ 15 sakáltanyájának egyikének a küszöbéről vissza kellett fordulnunk. A csalódottság kissé elvette Esztink kedvét, de én megőriztem lélekjelenlétemet és zseniális poénjaimmal meggyőztem, kár aggódni, jön majd valami más. (Abban a pillanatban a poénjaim persze neki nem tűnhettek annyira zseniálisnakJ)

 

De aztán megjött a változás. Egy másik szomszédos bárban egy angol srác gitározott és énekelt, olyan nótákat, amiktől teljesen libabőrös lettem. Számokat kértem egymás után, ABBA, Eagles, REM. Esztinek pedig közelgő születésnapja alkalmából a Summer of 69 című nótát. Jim-mel (az énekes) hamar sikerült tisztáznom, hogy az ünnepelt nem 69-est akar, hanem a nótát, amiben Bryan Adams emlékezik vissza a 69-es nyári élményeire. A bárból kilépve aztán vetettem egy megvető pillantást a Sakáltanya pultján táncoló lányokra és a zenétől feltöltődve elégedetten tértem vissza szállásunkra.

 

 

Mindezek után egy lényeges állomás maradt csak hátra. Hogy vigyünk egy kis kultúrát is a kirándulásunkba, elmentünk a Salvador Dali múzeumba St. Petersburg-ben. Hogy mit is keres egy spanyol festő képeinek a gyűjteménye Floridában? Nos, egy amerikai házaspár a pénzt nem sajnálva felvásárolt jó néhány képet, aminek következményeként aztán persze a művésszel szoros barátság is szövődött.

 

Bevallom őszintén, Daliról korábban sok mindent nem tudtam, annyit, hogy szürrealista meg hogy olvadó óra. Ezúttal sikerült tudásomban eme rést kitölteni, köszönhetően többek között egy helyi idegenvezetőnek, aki minden részletre kiterjedően mesélte el közérthetően és élvezhetően Dali munkásságát, szimbólumait és újításait. Még soha nem élveztem ennyire múzeumlátogatást. Dali a szürrealizmus nagy mestere volt, kissé különc, ami miatt – ahogy Esztitől megtudtam – ki is akarták zárni a mozgalomból, amire frappánsan csak annyit mondott: „Engem nem lehet a szürrealizmusból kizárni. A szürrealizmus én vagyok.” Különcségéről tanúskodik, hogy a szinte védjegyévé vált, égnek álló bajszával állítása szerint az idegenekkel kommunikált. Képei olyanok, mint egy véget nem érő rejtvénysorozat, minden kis apró részletnek van jelentése. A részletek egyenként külön-külön nagyban eltérőek egymástól (például mit keres egy torreádor képe egy Vénusz szoborban?), a kép egésze viszont érdekes módon mégis arányos, egységes egészet alkot. Ő alkalmazta először a double images (kép a képben) módszert is, aminek kibogozása olykor komoly fejtörést okoz az embernek. Nézzetek meg néhány képét a google-ban, tényleg érdemes.

 

St. Petersburg-öt a hátunk mögött hagyva elindultunk visszafele Miamiba. Útközben még tettünk egy rövid megállót az Okeechobee tónál, klasszikusan McDonalds’-os egészségkárosító kaját fogyasztva. (Mi az, ami hálaadás napján is ad ételt az ember szájába?). Miamiba visszaérve még egy utolsó látogatást tettünk South Beach-en, aztán pénteken mindenki elindult hazafele. Én a szokásos New York – Willimantic „tengelyen” döcögtem végig, és a buszból kilépve éreztem, ahogy a szokatlan hideg a csontomig hatol. Vacogva, dideregve, ám felejthetetlen élményekkel tele tértem vissza kis vackomba.