feb
10

Ha valaki azt mondta volna nekem, mielőtt betettem a lábamat az Új Világba augusztusban, hogy lesznek olyan helyek, ráadásul nem is egy, amit többször is meglátogatok, valószínű borjún néztem volna rá. Először is ott volt Miami, ahova ugye az augusztusi orientációra mentem, majd novemberben nagy várakozva Zoliékkal visszatértem. Aztán itt van Los Angeles, ahova Lajlussal jutottunk el januárban, és most februárban, kevésbé várakozva ugyan, ismét eljutottam. A túra a burzsoá szájhúzogatásom ellenére nagyon jól sikerült… 

Képek:
 
 
Szóval, mielőtt kinyílna a zsebetekben a bicska, hogy „emmá megin utazik és ugyan mibő”, megnyugtatnék mindenkit, hogy ez a kiruccanás 5, azaz öt dolláromba került. Ennyiért visz el ugyanis két db busz Willimantic-ből a hartfordi repülőtérre. A Fulbright bizottság van olyan kedves, hogy minden évben 7-8 alkalommal szervez az USA-ban lévő ösztöndíjasoknak úgynevezett szemináriumokat. Ezeket teljes mértékben fizetik. Óriási pénzekről van szó, csak a repjegyem és a szállásom került 700 dollárba, ehhez jön az étkeztetés, puccos programok stb., fejenként nyugodtan számolhatunk egy ezrest, ami 140 hallgatónál 140 ezer dollár, vagyis kb. 30 millió forint. Szóval a végletekig kényeztetnek minket, egyesek azt mondják, ez aprópénz a nagy büdzséhez képest. A programot mindenesetre úgy rakták össze, hogy az utolsó percig kihasználjunk minden ott töltött időt.
 
Ezekben a programokban azt szeretem a leginkább, hogy olyan országok ifjaival lehet találkozni, ráadásul többel egy időben, amikről az ember meglehetősen ritkán hall. A szobatársam például Sierra Leone-ból származó, nagy bánatomra igencsak jól horkoló gyerek volt. Az első estét egy tunéziai és egy taiwani leányzóval töltöttem el egy hongkongi étteremben. Szemetet gyűjtöttem egy venezuelai sráccal a Santa Monicai tengerparton. És még sorolhatnám…
 
A szeminárium témája a mentsük meg a földet, legyünk fenntarthatóbbak, ültessünk fát stb. témakörét célozta meg egy olyan városban, amit keresztül kasul szelnek a néhol 2*6 sávos autópályák, ahol a napi rutinhoz hozzátartozik a dugóban való, akár több órás időtöltés, ahol az elektromos energia több, mint 50%-át szénerőművekben állítják elő. Az egészet úgy tették eladhatóbbá, hogy csoportokra osztva beszerveztek minket „önkéntes”, a közösség érdekeit szolgáló programokba. Voltak, akik fát ültettek, akik parkot takarítottak, nekem a tengerpart jutottJ Értem én, hogy az a fa több év múlva is ott lesz, de akkor is, én ennek ezerszer jobban örültem. Az önkéntes, közösségi munkát magyarra lefordítva: gumikesztyűvel és nylon zacskóval felfegyverkezve cigaretta csikkeket és műanyag kupakokat gyűjtöttem a Santa Monica-i tengerparton. Tudom, hogy mit gondoltokJJJ A szemétgyűjtés iránti lelkesedés a napsütés erősségével fordított arányban változott. Roberto venezuelai kollégám hiányolta a sört, én beértem a tenger morajlásával és a napfénnyel.
 
Egy másik igencsak érdekes eseménye a programnak az esti vacsorák voltak. Kezdem a második estével, az rövidebb. Nem sokat tökörésztek, kibérelték a Los Angelesi Természettudományi Múzeumot. Nagyon hangulatos volt, bár az asztal közepén lévő kitömött pézsmapatkány meglehetősen bizarr környezetet teremtett az egyébként fenséges vacsorához. Ami az első estét illeti, felosztották a társaságot, és több magánlakáshoz vittek el minket. A mi vendéglátónk egy amerikai hölgy volt, aki mellesleg korábban ingatlan értékesítéssel foglalkozott. Mesélte, hogy Al Pacino-ra például igencsak megsértődött, mert amikor egy ház iránt érdeklődött, az hagyján hogy nem vette meg, de még csak randira sem hívta el. Isteni vacsorát főzött nekünk (heten voltunk nála) és nagyon közvetlen, kedves volt velünk végig. A közvetlenség aztán oda vezetett, hogy némi politika és amerikai ideológia is keveredett a társalgás fonalába. Az egyik hallgató felvetette a zsidó kérdést is. Ha emlékeztek legelső bejegyzéseim egyikére, ebben az országban nem lehet akármit mondani, kérdezni, kinyilvánítani. (Annak ellenére, hogy szólásszabadság van.) Rengeteg féle nép van itt, és ezekről rosszat mondani, gúnyolódni főben járó bűn. Ha nem kisebbségről van szó, akkor persze más a helyzet. Ahogy itt mondják, a feketék viccet űzhetnek a fehérekből, fordítva viszont ez már nem megengedett. Visszakanyarodva a zsidó kérdéshez. Miután vendéglátónk szépen rendbe rakta a görög kollégát, hogy ilyet itt Amerikában nem szabad, meglepő módon elkezdett kinyílni. Túlzás lenne azt mondani, hogy szidta őket, pusztán finoman jelezte, hogy az afrikai gyémántbányákból élő zsidók óriási házaikban próbálnak minél több gyereket nemzeni, akiket aztán elsőfokú oktatásban részesítve kiszipolyozzák az amerikai lehetőségeket, majd hazavezényelik őket Izraelbe, hogy erősítsék a nemzetet. Nos, nekem semmi bajom a zsidókkal, mielőtt bárki azt hinné. Ezt csupán azért írom ide le, mert amerikaitól ilyet még nem hallottam és ez mellbe vágott. A kissé kényessé váló társalgást aztán próbáltam többször félbe szakítani és feltenni a nagy kérdést, ami annyira izgat. Mit is jelent neki az amerikai álom? Amire sikerült, kopogtak, és mennünk kellett a buszra…

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása