Megérkeztem! No nem úgy, és nem oda, ahogy és ahova én szerettem volna, sokkal inkább, ahogy a Delta Airlines ezt meg tudta oldani. Hétfő reggel 9 óra van (otthon 15.00) és a JFK International Hotel szolgáltatásait kell, hogy élvezzem, ahelyett, hogy Miami Beachre csattognék egy szandálban. Megígérem, a továbbiakban megpróbálok kevésbé fellengzős lenni, de nehéz, ha az ember a világ flancos strandjai egyikére igyekszik eljutni. Hozzáteszem, a dolgok jelenlegi állása szerint nem biztos, hogy sikerül. Hétfő délutánra kaptam csatlakozó járatot, keddtől csütörtök estig fix programokat szerveztek, péntek hajnalban pedig már repülök vissza NY-ba. Na de nem megyek ennyire elébe a dolgoknak.
A repülés. Mindig nagy élmény, már önmagában is. Újra és újra meglepetéseket tud okozni. Találkozik az ember ezzel-azzal és rádöbben, hogy milyen korlátlan lehetőségeket kínál nekünk ez a globalizált világ. (A sok káros mellékhatása ellenére is, amivel most nem hergelem a népet, elvégre a Coca-Cola országában fogom élvezni az egész kontinenst behálózó étterem láncok uniformizált kajáit.)
Csak két példa. Egy 11 éves kisfiúval utaztam a repülőn, aki teljesen egyedül ült ott, szülők, minden nélkül. Majdnem én izgultam helyette, hogy most akkor hova-merre. Komplett ebédet hoztak ki nekünk, a stewardess anyai szeretettel erőltette neki, hogy egyél fiacskám, mert hosszú lesz az út bla-bla-bla. Ő rezzenéstelen arccal ült végig, a kaját nem kérte, ott hagyott mindent érintetlenül. Gondolhatjátok. Nem sok választott el, hogy megegyem legalább a sütijét. De a lényeg, hogy a kisrác anyukája magyar, apukája amerikai, akik feldobták egy gépre, hogy látogassa meg a nagyszülőket a jó öreg Magyarországon. Még beszélt is magyarul a srác valamennyit. Egyébként az USA-ban magániskolába jár, és németet, spanyolt is tanul. Még németül és váltottunk pár szót. Kérdeztem tőle, hogy tetszett neki kis országunk, azt mondja szép-szép, de hogy micsoda egy háborús ország ez! Törökök, tatárok, németek, oroszok….
A másik, egy ukrán nő, akivel meg NY-ban a szállodai buszra várva beszélgettem. Ukrán származású, két gyerekkel és egy harmadikkal a hasában utazott Ukrajnából San Diegoba, ugyanis neki meg ott él a férje. Mondanom se kell, hogy a két gyerek folyékonyan beszélt oroszul. Szóval ilyenkor picit irigylem ezeket a „nemzetközi” gyerekeket, szinte az anyatejjel szívják magukba a nyelveket és olyan természetesen váltanak két idegen nyelv között, ahogy más az alsóját cseréli.
Még egy sztori. NY-ban a reptéren a késés miatt kuponokat osztogattak, meg persze újrafoglalták az embert egy későbbi járatra. Én kicsit problémás eset voltam, így kb. 20 percig tartottam fenn a sort, a mögöttem állók nagy örömére. Egy roppant segítőkész 45 körüli nő próbálta kibogozni a szálakat és kaját, szállást, új repjegyet adni. A pult úgy volt kialakítva, hogy a telefon az én vállam felett lógott, amit ő a pult mögül nem ért el. Így a nagy káoszban rendre adtam neki a hívásokat illetve tárcsáztam, amit kért. Először Mr. Borsos voltam, aztán pár perc múlva Honey, végül Sweetheart. Mint egy szép házasság kezdete. (Bár tudom, hogy a stewardess nem azért mosolyog rád, mert tetszel neki, hanem mert ez a dolga.) Bele sem merek gondolni, mi lett volna pár perc múlva. Lehet kihoztam volna belőle a házisárkányt, és lehordott volna, hogy már a telefont sem úgy veszem fel, mint rég, a pultot meg csak támasztom, ahelyett hogy kicsit letörölném a port.
Summa summarum, eddig flottul mennek a dolgok a késésem ellenére, és nagyon várom Miamit.
Egyebet elmondani most nem tudok. Kikapcs.
