Hosszas hallgatás után, most, hogy ismét fájdalmas búcsút kellett vennem Lajlusomtól, előveszem a blogomat és frissítem beszámolóimat. Irományomat ismét New Yorkból hazautazva kezdem el összefésülni. És mindezt hol máshol, mint a vasútállomáson. Ismét!
Kicsivel több, mint két hetünk alatt annyi mindent átéltünk, hogy abból egy rövid blog bejegyzést írni kicsit olyan, mint amikor az ember lustaságból a „kötelező olvasmányok röviden” megoldást választja. Megjártuk San Francisco dombos utcáit; hazardíroztunk a csillogó-villogó Las Vegasban (1 dollárralJ); autókáztunk szebbnél szebb tengerpartok mentén omladozó sziklafalak tövében; jártunk sivatagokban, szurdokokban; láttunk szánhúzó kutyákat a hóban tipródni, delfineket az óceánban siklani, fókákat a sziklákon sütkérezni…
Ennyit a rövid változatról, íme itt egy hosszabb.
San Francisco
Utazgatásaink első állomására való eljutás kissé körülményesnek bizonyult. Már eleve az volt, de az időjárás még egy lapáttal (olyan szívlapát nagyságú lapáttal) rátett. December 29-én reggel hatkor indult a gépünk New Yorkból. Az alapötlet az volt, hogy Willimanticből 28-án késő este elindulunk, és az éjszakát a reptéren töltjük, elvégre reggel négyre amúgy is ott kell lenni. Mindezt még annyi bonyolította, hogy San Franciscóban egy magyar pár apartmanjába kéredzkedtünk be, aminek a kulcsát New York Harlem városrészében kellett még aznap éjszaka felvennem. A vonatunk késett pár órát és hajnali fél egy körül minden értékemet, Lajlust is beleértve, a vasútállomáson hátrahagyva elindultam metróval Harlembe. Ennek kb. olyan híre van, mint a 8. kerületnek Budapesten. A csuklyát fejembe húzva masszív léptekkel játszottam el a keményet, amire aztán, mint utólag kiderült, sok szükség nem is volt, merthogy itt már rendet rakott az NYPD (New York-i Rendőrség).
A vasútállomásra visszaérve aztán felkaptam minden értékemet, az addigra már halálra izgult Lajlust is beleértve, és elindultunk a reptérre. Közben már tudtuk, hogy a járatunkat törölték. Egy későbbi járatra kaptunk jegyet, és mivel temérdek időnk volt, bóbiskoltunk egyet. Én nem zavartattam magam, és a hálózsákot leterítettem az egyik sarokba. Arra ébredtem, hogy a mellettünk lévő check-in pultnál a Las Vegasba utazók sorban álltak a fejem felett. Talán csak azért nem dobtak aprót elém, mert a reptér egy hajléktalannal annyira egyeztethető össze, mint Kiszel Tünde az értelmes nézéssel. No nem ragozom tovább, a lényeg, hogy reggel 9 helyett este 6-ra értünk San Franciscóba. De megérte a hercehurcát.
San Francisco az a város, amire még az amerikaiak is azt mondják, hogy ott érdemes egy napnál többet eltölteni. A város egy félsziget szerűségre épült, melyet egyik oldalról öböl, másik oldalról az óceán ölel körbe. Dimbes-dombos volta miatt van benne valami varázslatos, az ember mindig azt várja, hogy a következő dombra felszenvedve magát vajon mi tárul elé. Ezek a dombok meglepően meredekek, nem szokatlan a 20-25 százalékos emelkedő sem. Az autósoknak külön táblával hívják fel a figyelmét, hogy amikor parkolnak, 1. húzzák be a kéziféket, 2. tegyék parkoló állásba a váltókart, 3. fordítsák az első kereket a padka irányába. Az egyik ilyen meredek utcát, a Crookedest Street-et egy helyi lakos javaslatára szerpentinné alakították a kanyarokban sövényekkel és virágágyásokkal. Ez a kanyargós rész, mely aztán San Francisco egyik szimbólumává nőtte ki magát (persze még így sem tud versenyezni a Golden Gate híddal vagy az Alcatraz-zal) vonzza az autósokat, akik tömött sorokban erre kanyarnak, hogy vezetési képességüket próbára tegyék, valamint hogy gyarapítsák a családi videó tárat.
A város kapcsán aztán persze mindenkinek beugrik a Golden Gate híd, ami az általa átívelt szorosról kapta a nevét. Szinte kötelező jelleggel beiktattunk egy egynapos kerékpártúrát, melynek útvonala ezen a környezetébe igencsak jól illeszkedő mérnöki bravúron keresztül vezetett. A környezetbe illeszkedést nem lehet eléggé hangsúlyozni, a haditengerészet az eredeti tervek szerint egy betonból készült, fekete és citromsárga csíkokkal díszített megoldást képzelt el. Megépülését egyébként a szorosban kompot üzemeltető kisvállalkozó majdnem megfúrta. A város másik nagy nevezetessége a világon elsőként megépült Street Car, amire feljutni annyira nehéz (még így télen is), mint gumicsizmában balettozni. Ez a Street Car egyébként nem villamos, ahogyan sokan tévesen hívják, hanem kábel kocsi. A kocsikat folyamatosan mozgásban lévő drótkötelek húzzák, melyekbe a kocsi belekapaszkodva halad felfele. Lejtőn viszont elengedi azokat, és a kinyert energiát visszatáplálja a rendszerbe. A kocsik favázasak és mindennek meglepően eredeti hangulata van, ennélfogva sokkal inkább turista attrakció, mintsem tömegközlekedési eszköz. A város által kínált számtalan múzeum közül egybe látogattunk el, ahol is rajzfilm figurák (mint pl. Scooby Doo, Frédi és Béni, Betty Boop) skicceit, karikatúrákat és aktuálpolitikai gúnyrajzokat nézelődtünk.
A szilvesztert idén kissé szokatlanul ünnepeltük, egyrészt a Golden Gate híd lábánál délután háromkor a magyart, másrészt éjfélkor egymástól külön válva a San Franciscó-it. Lajlus ugyanis a biciklizéstől estére eldőlt, mint a kukorica zsák, és a meleg szobában akart maradni. Én pedig, akár egy ovis gyerek az ebéd utáni csokit, követeltem a tűzijátékot. Egy pohár bor is volt bennem, ami nálam már a féktelen tivornya hangulatát vetítette elő (sosem bírtam az alkoholt), a tömegközlekedés ingyen volt, a tűzijáték pedig a parton. Egy olyan kombináció, amire nem tudtam és nem is akartam nemet mondani. Így aztán végignéztem a partról esőben ugyanazt az attrakciót, amit Lajlus a TV-ben. Újévi fogadalmam az volt, hogy most már megállapodok, és nem utazok többet, elég volt. Mindezt rosszkor, ugyanis január 2-án megint úton voltunk…
1-es út
Highway 1 – minden útikönyv ezzel van tele, festői szépségű út az Atlanti Óceán partján. Hát azt kell, hogy mondjam, nem hazudnak. A festői szépséget ragozni nagyon nem kell, a képek mindezt jól visszaadják. Amiről az útikönyvek talán kevésbé részletesen írnak, az a Monterey nevű kisvárosban található 17 mérföldes út elnevezésű csoda. Ez a csoda sajnos dollárokba is kerül, ugyanis annyira szép és látogatott, hogy az ott lakó gazdagék elkerítették magukat és belépőt szednek. A sirályokkal való afféromat leszámítandó jól kijöttünk a helyi élővilággal.
San Franciscó-i apartmanunk kényelmét elhagyva aztán napról napra gondoskodnunk kellett a motelekről is. Összesen 10 éjszakát töltöttünk el motelekben, ezek átlagban kb. 9 ezer forintba kerültek (!). Mindegyikkel messzemenően elégedettek voltunk, egyet leszámítva, az elsőt. Itt sorban jöttek a kisebb-nagyobb zavaró tényezők, melyektől másnapra mindkettőnknek karikásak lettek a szemei. A takarónak olyan klór szaga volt, mint a pesti víznek, valami stand-by égő narancssárga színbe borította a szobánkat, a hűtő kitartóan duruzsolt a sarokban, és végül megszólalt a ventilátor szerű fűtőtest is. Többnyire minden bosszantó volt, de az utolsó lökésnél a betonkeverő szerű zaj mindkettőnkből kínos röhögést váltott ki.
Utunkon megálltunk a Mystery Spot (Rejtélyes Hely) nevű X-aktákra hajazó helyen, ahol a tárgyak valamilyen csoda folytán nem engedelmeskedtek a fizika törvényeinek. A biliárdgolyó felfelé gurult, a fák fura módon csak egyik oldalon növesztettek ágakat, hogy egyensúlyban tudják tartani magukat. Mindezt, lelkes idegenvezetőnk elmondása szerint, a hegy által kiváltott taszító jellegű misztikus erő okozza. Mindketten Scully-t meghazudtoló módon kételkedtünk, de az ellenkezőjét bizonyítani nem tudtuk. Legközelebb méteres vízmértékkel megyek.
Los Angeles
Képek: http://picasaweb.google.com/101390656418053462378/LosAngelesMalibuBeverlyHillsHollywoodSantaMonica#
Los Angeles nem lopta bele magát a szívünkbe. A Malibu-i és Santa Monica-i tengerpartok gyönyörűek, bár az isteni zenét, akárcsak Nicolas Cage átváltozása után, nem hallottuk. A Rodeo Drive Beverly Hills-ben nekünk túl sikkes volt, Hollywood pedig túlságosan zsúfolt és giccses. A csillagokat azért végignézegettük, én pedig megfogtam Marilyn kebleit, így elégedetten távoztunk. Egy nap után aztán úgy döntöttük, tovább is állunk. A GPS-be beverve a következő motel címét elindultunk és akaratunkon kívül kipróbáltuk a Los Angeles-i dugót, vagy úgy egy órán keresztül. Kiderült aztán, hogy nem az a 4. utca kell nekünk, hanem egy másik városrész 4. utcája, ami 60 kilométerrel odébb volt. Egy tipikus baleset, ami az emberrel az USA-ban könnyen megtörténhet. Itt ugyanis nem elég a várost mondani, kell az állam (pl. Las Vegasból is van még egy Új-Mexikóban) és a városrész is. Így történt, hogy aztán újabb 1 órát ültünk a dugóban, de legalább az irány jó volt. Érdekes élmény egyébként az autópályán közlekedés. Az ilyen nagyvárosokban, mint Los Angeles, nem ritka, hogy az ember pl. 2x5 sávos autópályán halad, több órán keresztül, belterületen. A városok határai ugyanis jóval elmosódottabbak, mint nálunk.
Las Vegas
A bűn városába tartva útba ejtettünk egy nemzeti parkot is, erről képek itt:
Ez volt az első olyan hely, ahol valamelyest benyomást kaptunk az igazi vadnyugati életről. Végeláthatatlan, kopár, sivatagos tájakon autóztunk keresztül. Az egyetlen növény, ami nekünk, laikusoknak némi változatosságot vitt a tájba, a jukka fa volt. Ez aztán annyira megtetszett, hogy egy Las Vegas-i mexikói étteremben ki is próbáltuk a sült jukkát, mint előételt. Az íze leginkább a semmihez volt hasonlatos. Az itt viszonylag gyakran fellelhető különböző kígyókkal (beleértve a csörgőkígyót is) sajnos nem találkoztunk. Bár én bepróbálkoztam azzal, hogy Lajlust kint hagytam csalinak és elhajtottam az autóval. A visszapillantóban láttam, ahogy a porfelhőben fut az autó után, és úgy sejtem sikongathatott is egy keveset, amire aztán az összes kígyó, enyhe képzavarral élve, fülét-farkát behúzta.
Las Vegast már távolról láttuk, a sivatagi puszta után meglehetősen éles váltás volt a fénylő város képe. A város egyébként Nevada államban van, amit szoktak Ezüst Államnak is hívni. Kaliforniához hasonlóan, amit Arany Államként ismer mindenki az aranyláz kapcsán, Nevada is az ott talált ércről kapta becenevét. A város egészen az 1900-as évek elejéig virágzott, aztán elfogyni látszott az ezüst, és jött a 29-es válság is. Mit volt mit tenni, legalizálták a szerencsejátékot és a prostitúciót, gondolván erre úgyis lesz igény. Talált, süllyedt. Egy régi mondás szerint: Whatever happens in Vegas, stays in Vegas, avagy akármi is történjék Vegasban, az Vegasban is marad.
A város egy óriási, csillogó-villogó összevisszaság, ahol egyszerre megtalálható a Szabadság-szobor, az Empire State Building, az Eiffel-torony, római beütésű épületek, diadalív, velencei gondola és még sorolhatnám. A lényeg, hogy minden mögött ugyanaz van. Kaszinók tele félkarú rablókkal, póker asztalokkal, rulettekkel stb. A megszámlálhatatlan neon fény pedig peepshow-kra, revükre csábítja a (leginkább férfi) közösséget, amit az utcán pucér csajok fényképeit osztogató „ügynökök” (valójában alulfizetett spanyol ajkú rikkancsok) fejelnek meg. Rengeteg mesterséges impulzus éri itt az embert. Ami viszont feltétlenül megér egy misét, az a Bellagio előtti óriási szökőkút, ami minden félórában zene és fényparádé kíséretében életre kel.
Las Vegas-i élményeinket még egy múzeum látogatással is gyarapítottuk. Ez az Atomic Testing Museum, avagy Atom Kísérleti Múzeum, ami leginkább az atombombához kapcsolatos történeti áttekintésre, és a Nevadában folytatott kísérletekre van kihegyezve. A sok érdekesség közül két dolgot még fel is jegyeztem magamnak. Idézem őket szó szerint.
Az egyik a Hirosima-i bombázás kapcsán, így hangzik: „Policy makers unanimously concluded the atomic bomb would end the war with the least bloodshed and should be used without warning against military targets.” Avagy: „A döntéshozók egyhangúlag úgy döntöttek, hogy az atombomba a lehető legkisebb vérontással képes majd lezárni a háborút és katonai célpontok elleni használata előzetes figyelmeztetés nélkül történhet.” Így történhetett aztán, hogy a demokráciájára oly büszke Egyesült Államok lepottyantott két, még mondhatni kísérleti állapotban lévő bombát (előttük egy kísérleti robbantás volt Új-Mexikóban) megölve ezzel tízezreket. Katonai cél ide vagy oda, a tízezrek között a Little Boy és Fat Man (így hívták a bombákat) nem nagyon tudott válogatni. A hidegháború aztán tovább súlyosbította a nukleáris fegyverkezés problémáját, a másik oldalon hasonlóan eszes elvtársak próbáltak lépést tartani.
Az USA-ban mindezt úgy tálalták a népnek akkoriban, hogy az atombomba egy tök menő dolog, majdhogynem divatot csináltak belőle. A fiatalok Atomic Coctail-okat ittak és Atomic Bomb Blues-t hallgattak. És a második idézet szerint, amit lelestem, a zöldek is megnyugodhatnak. „As the Cold War progressed, USA began to modernize its nuclear stock pile with smaller, radiolagically cleaner and safer weapons.” Avagy: „A hidegháború előrehaladtával az Egyesült Államok korszerűsítette nukleáris készleteit, kisebb, radiológiailag tisztább és biztonságosabb fegyverekkel.” Erről ennyi ide elég is.
Grand Canyon
Utunkat aztán a Grand Canyon felé folytattuk tovább, és útközben megálltunk a Hoover gátnál is, ami a Colorado folyón, Nevada és Arizona állam határán helyezkedik el. Ez a határvonal továbbá két időzónát is elválaszt egymástól, így eshet meg hogy nekem fél kettőkor átszóltam Lajlusnak a másik oldalra, hogy mennyi az idő, és azt mondta, fél három.
A Grand Canyon-ról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Óriási. Mind hosszban (445 km) mind szélességben (13-26 km) mind mélységben (max 1,5 km). A Nemzeti Park maga nagyon jól ki van találva, a látogató központ és a parkőrök (ranger) végtelenül segítőkészek, rengeteg túra útvonalat kínálnak és meglehetősen szabadjára engedik az embert (a belépő jegyet is hét napra adják egyébként). Mindamellett erősen felhívják az ember figyelmét arra, hogy ne becsüljük alá a természet erőit, és ne tervezzünk pl. egy napos le-fel túrát, mert könnyen ott hagyhatjuk a fogunkat. Nyáron ugyanis tikkasztó a hőség, ami az edzett sportolókat (lásd az egyik képen a tragikusan elhunyt maratoni futót) sem kíméli. Főleg ha van olyan hülye az ember, hogy 1,5 liter vízzel indul neki 40 fokban térkép nélkül egy 43 km-es túrának. Ilyenkor télen egyébként nagyon kellemesen lehet nézelődni, viszonylag kevés a turista. A leglátványosabb pontokon azért ilyenkor is nagy a lökölődés, a jeges lépcsőkön kortól függetlenül, másokra való tekintet nélkül tömegek próbálnak utat törni maguknak.
A Grand Canyon-nál lévő faluban persze aztán minden jóval ellátják az oda látogató turistákat, de a szállások horribilis árai miatt a közeli Williams-ben szálltunk meg, ami egyébként arról is nagyon híres, hogy a legendás 66-os úton fekszik. Több sem kellett, Las Vegas-ba vezető utunkon visszafele az autópálya helyett a 66-os utat választottuk. Közvetlenül Eisenhower-nek, közvetetten Hitlernek köszönhetően a Chicago-t Los Angeles-szel összekötő, a helyiek által csak Mother Road-nak nevezett aszfaltcsík sajnos a háttérbe szorult. A náci diktátor kevés értelmes döntései egyikének köszönhetően ugyanis megszületett az autobahn, ami lenyűgözte Eisenhower-t, így ő is meghirdette az autópálya programot 1956-ban. A gyorsaság hamar győzedelmeskedett a kalandosság felett, így a 66-os út menti kisvárosok hanyatlásnak indultak. A 80-as évek végén alakult társulások aztán sokat tettek a történelmi örökség ápolása érdekében, és úgy látszik, a legenda kisebb útszéli boltokban, büfékben és motelekben tovább él.
Davis
Utazásunk utolsó célállomása egy takaros amerikai kisváros, Davis volt. Ez számomra azért volt igazán fontos, mert az USA kerékpáros fővárosaként tartják nyilván. Az ide való eljutás nem volt túl egyszerű. Utunk a Halál-völgyön keresztül vezetett, ahol ismét átélhettük az elhagyatottság érzését. Majdhogynem több prérifarkassal találkoztunk, mint emberrel. Jártunk az USA legmélyebben fekvő pontján (tengerszint alatt 86 m-rel), láttuk a második legmagasabbat (Whitney hegy, 4421 m), szerpentineken tettük próbára kis autónkat és persze magunkat is. Az időjárási körülmények a Halál-völgy után aztán radikálisan változtak, felfelé haladva egyre több hó és lezárt utak fogadtak minket. A Mono és Tahoe tavaknál is csak rövid időre tudtunk megállni a farkasordító hideg miatt.
Davisbe eljutva aztán egy magyar párnál húztuk meg magunkat, ahol isteni magyar koszttal kényeztettek minket. A város messzemenően tetszett, mintha nem is az USA-ban lennék, úgy éreztem magam. Bájos kis hely, emberléptékű belvárossal, arborétummal és kerékpárutakkal. Itt a kerékpározás trendi, a megszállottak díszítik, csinosítják drótszamaraikat, ahogy azt Hollandiában láttam több helyen.
San Francisco-ba visszatérve aztán leadtuk az autót, amibe összesen 3700 km-t tettünk bele, és nem telt el 2 óra, újra repülőn ültünk New York felé. Itt aztán két kevésbé emlékezetes napot töltöttünk el, leginkább pihenéssel és egy fél háznyi macska cirógatásával. Lajlus már otthon mutogatja a gyűrűjét, én pedig Willimantic-ben tördelem a méternyi jégcsapokat az ereszcsatornáról.
