Képek:

 

Először is autót béreltünk, a lehető legkisebbet és legolcsóbbat, egy bugyikék Honda Civic képében. Úgy sejtem, ezzel még semmi izgalmasat nem mondtam a kedves olvasónak. A valóság azonban Lajlussal kissé másképp festett. Az idegen országban, autópályán, automata váltós autóval való vezetés puszta tényétől ugyanis erős izgalmi állapotba került. Darth Vader-t meghazudtoló módon vette a levegőt, engem pedig 0 vezetett kilométerrel már majdnem az őrületbe kergetett. „Attus, biztos akarjuk mi ezt?” Aztán elindultunk és hogy nem mentünk neki egy villanyoszlopnak sem, lassan a ki-belégzése rendbe jött. A légzési problémák aztán rövid időre újra jelentkeztek, amikor átvette a kormányt. Nem cizellálom tovább a sztorit, végül annyira belejött, hogy aztán kigúvadt szemekkel figyeltem, amint 80 mérföld per órával (kb. 130 km/h) suhantunk a 65-ös sebességhatár mellett.

 

A kanadai-amerikai határt képező Niagara folyón található Niagara-vízesés valójában több vízesésből áll, az Amerikai valamint Mennyasszonyi fátyol és a Kanadai, úgynevezett Patkó-vízesésből. A várost a határ mindkét oldalán Niagara Falls-nak hívják, mi a kanadai oldalon szálltunk meg egy otthonos kis hostelben, a vízeséstől gyalog 10 percre. A város maga Disney World-re hasonlít, csillog-villog az egész, mint valami búcsús céllövölde, olyan hülyébbnél hülyébb gyerekcsalogató létesítményekkel, mint Drakula vagy Frankenstein kastélya, fedett vízi park (!), és még sorolhatnám. A kisebb las vegasi élmény után aztán végre az ember elé tárul a szavakkal nehezen megfogható vízesés-együttes a maga óriási robajával, vízpermet felhőjével. A folyó vize olyan óriási erővel zúdul le, hogy a sziklaperem folyamatosan erodálódik, a kezdetek kezdetén a vízesés majd 11 km-rel lejjebb helyezkedett el. Okos mérnökök aztán kitalálták, hogy a víz erejét felhasználva áramot tudnak termelni, a vízfolyam részleges elterelésével (a teljes vízhozam kb. 50-75%-a) aztán az évenkénti 2-3 méterben mérhető kopás 30-35 centire csökkent. Ki hinné, hogy az erózió annyira súlyos gondokat okozott, hogy az amerikai vízesést 1969-ben úgymond le is kellett „zárni” pár hónapra. A vízesés aztán sok őrültet is vonzott az idők folyamán, egyesek kifeszített kötélen keltek át fellette, mások hordó szerű tákolmányokba bújva próbálták ki a zuhanás élményét. Kisebb nagyobb sikerrel persze.

 

Tél lévén jóval kevesebb turistával kellett konfrontálódnunk, mondhatnánk, több volt a mókus, mint a turista. Kényelmesen tudtunk nézelődni, sorban állás nélkül. A mókusok etetése először örömöt, tömeges megjelenésük aztán pánik szerű menekülést váltott ki Lajlusból. A határátlépést a Rainbow avagy Szivárvány hídon átsétálva tettük meg. Hivatalos szervekkel kapcsolatos élményeink is gazdagodtak, ugyanis a gyalogosok számára kijelölt folyosó helyett úgy gondoltuk, hogy lazán átszambázunk a parkolón és majd valahol a Csillag börtön szerű kerítéseken rést keresve elhagyjuk a létesítményt. Erre persze az éles szemű amerikai kollégák is felfigyeltek és hovatartozásunkat tisztázandó elindult a heves walkie-talkie-zás. Így kerülhetett sor arra, hogy ugyanazon a határon kétszer keltünk át.

 

Az amerikai oldalon bandukolva aztán eszembe ötlött, hogy mi lehetne jobb hely ahhoz, hogy az alig 48 órája beszerzett gyűrűt valahogy prezentáljam Lajlusnak. A hely gyönyörű, turisták sehol, Lajlus semmit nem sejt. A Three Sisters Islands (Három Nővér Szigetek) nevű helyre érkeztünk. Kis hidacskákkal összefonódott szigetek a vízeséstől kissé feljebb (ez fontos szempont volt, így értettük mit mond a másik), de mégis romantikus környezetben, ember se közel se távol. Abszolút spontaneitással és a pillanatot nagyon jól elkapva (magamat kissé fényezve) beállítottam a fényképezőt, letettem egy sziklára, és rohantam Lajlus felé. Ő szemmagasságban nézelődött, de én akkor már térden állva lobogtattam a gyűrűt és tettem fel a nagy kérdést. A csaj annyira nem számított rá, hogy fél percig gyújtást nem kapott. Végre aztán valahogy kipréselte a száján, hogy há’ persze, amit én Grétsy segítsége nélkül igennek tituláltam. Jött aztán a puszi-puszi, ugri-bugri, 32 fogas vigyor és a többi. Szóval ezzel megtettük az első nagy lépést, hogyan tovább azt még nem tudjuk. Majd beütjük a Google-ba, aztán az megmondja.

 

Visszakanyarodva a vízeséshez, azt minden lehetséges szögből megnéztük, fényképeztük, a kanadai oldalon a mélybe lemenve pedig testközelből meg is hallgattuk. Este kivilágított állapotában, továbbá szenteste tűzijáték fénye mellett is láthattuk. Második napunkon elautókáztunk a Niagara on the Lake nevű településre (az Ontario tó partján), sok egyéb mellett megálltunk az ezen a környéken híres borpincészetek egyikénél, ahol is jégborokat kóstolgattunk és megvettük életünk talán legdrágább borát. Egy 2 dl-es üvegért 6500 Ft-ot fizettünk, amit most ebben a pillanatban leírva is sokkolónak tartok, ott viszont a kóstolók után a finom bor mámorító hatása alatt úrias hanyagsággal csak filléreknek éreztem. Szállásunkon a harmadik éjszakát (december 24-én) aztán teljesen egyedül töltöttük, még a tulajdonos is elment. A három emeletes turista szállót próbáltuk belakni, ebben némileg segített, hogy a nappali az első szinten, szobánk a másodikon, a konyha pedig a harmadikon volt.

 

December 25-ét aztán egész nap az autóban töltve visszatértünk Willimantic-be, ahová másnapra megjött a hó, így még élvezzük a fehér karácsonyt, amíg lehet. Holnapután ugyanis ennél melegebb éghajlatra utazunk, erről viszont majd későbbJ