Első este elvittek minket egy hajókázásra (lásd azokat a képeket, ahol víz van). Ahogy a korábbiakban írtam, a fő attrakció a Star Island volt, a 4. képen a Chiquita Banana tulajdonosának a villája látható. Rendkívül meglepő módon sárga színű. A hajókázás után a The Knife (a kés) nevű argentin étteremben kötöttünk ki. Ennek volt egy grill szekciója, ahol kirakták a húsokat, volt steak, csirke, marhabél és persze sült zöldségek (lásd a tányérom a 6.képen). Gondolom a marhabélen mindenkinek megakadt a szeme, nekem is, úgyhogy ki is próbáltam. Ahogy a mondás tartja, Rómában tégy úgy, ahogy a rómaiak, én kértem egy jófajta magyaros darabot abból is. Minden fejben dől el, úgyhogy kiürítettem minden negatív asszociációt és megettem. Azt kell, hogy mondjam, ehető. Annyira belejöttem, hogy utólag kissé már hiányoltam az egyéb nyalánkságokat, mint marhaszem, marhanyelv és társai. Nem beszélve a nemi szervekről.

 

Az orientáción aztán még több előadás is elhangzott, ami talán a legérdekesebb a culture shock-ról szóló (7.kép). Itt mindenki tisztában van azzal, hogy a beilleszkedés nem egy egyszerű dolog. Vannak bizonyos fázisok, amiken az ember, ha akarja ha se, átmegy. Ezekre nagyon jól felkészítettek minket. A fázisokról. Az első a mézeshetek, ahol mindenki happy, tengerpart, pálmafák, buli, önfeledt szórakozás. Ez volt nekünk Miami. Utána csak lefelé van. Berendezkedés, beköltözés, adaptálódás, óriási hullámvölgy. Aztán jön a harmadik fázis, amikor az ember hozzászokik az itteni dolgokhoz, kezdi élvezni, átitatódik a helyi szokásokkal, illetve közeleg a hazamenetel időpontja és ez újabb lelkesedéssel tölti el az embert. És itt jön a 4. fázis, a legérdekesebb, a hazautazás. Akkor ugyanis vissza kell rázódni az ottani körülményekbe. Másrészt pedig óriási lelkesedéssel meséli az ember az otthoniaknak a sztorikat, ők viszont nem tudják átélni, és mondjuk, néhányan elalszanak egy élménybeszámolón. (Bocs Timcsi, nem hagyhattam ki, de megjegyeztem, amikor a szöuli beszámolómon úgy durmoltál, mint egy nagy barna medve.)

 

Én ezekről a fázisokról nem igazán tudtam ideáig, és azon töprengtem léteznek-e egyáltalán. Visszagondolva Hollandiára, nekem nagyobb sokk volt a hazamenetel, mint a kiutazás. Kint Hollandiában mindenem megvolt egy pillanat alatt, csak az ágyat kellett megszoknom, illetve megszabadulni a bőség zavara okozta pozitív stressztől. Mert ilyen is van, egészen pontosan úgy hívják eustressz. Ezt is itt tudtam meg, ugyanis kedves amerikai barátaink arra is felkészítettek minket, hogyan kell kezelni a negatív és pozitív stressz hatásait. Volt ehhez egy külön előadás, némi vakítással is, erről egy keveset mert ez azért vicces volt. Kiállt a prof. és azt mondja, hogy légzésgyakorlattal lehet oldani a stresszt. Volt is gyakorlat, teljesen lenyugodtunk az igaz. Bár hozzáteszem nem volt nehéz, a társaság fele előző este a sárga földig leitta magát, szóval így is úgy is elaludtak volna. Na de ami ezután jött. Azt mondja, mindig vegyünk magunkhoz természetes kaját, ne használjuk gyógyszert, mesterséges gyorsítókat, mint pl. RedBull. Kihívta a nepáli srácot a pulpitushoz. A srác felemelte a jobb kezét, a bal kezébe a prof. mindig valami mást adott, amit a melléhez kellett szorítania. A prof. kérte, hogy a kinyújtott jobb kezét feszítse, amennyire csak tudja. Srác feszít, bal kezében a RedBull. Láss csodát, a prof lenyomja a srác jobb kezét. Az átlagosnál több vér jutott az agyába, de sikerült neki. Ezek után, vizet ad neki, meg banánt. Találjátok ki mi történt? Nem tudta lenyomni a jobb kezétJJJ Erre megszólal a nepáli srác, hogy nem érzett akkora nyomást, ez egyébként szemmel láthatóan nyilvánvaló volt. Szóval jókat mondanak, de a hülyítés itt-ott azért látszik.

 

Csütörtökön délután vége lett a programnak, este még elmentünk Nikki Beach-re (Miami Beach egy szakasza) (12-14. képek). Talán emlékszik a társaság, milyen volt a Balaton vize a júliusi kánikulában. Hát az semmi gyerekek. Mint a testmeleg pisi, csak épp nem sárga, olyan volt. Az emberek szépek! Lemennek megmutatni, hogy milyen sportosak, és szépek. A parton a homokot importálták és döngölték. Így a szép emberek tudnak futkározni, és mutogatni magukat. Nagyon sznob hely, nemkülönben a kávézó, ahova aztán beültünk. Mondanom se kell, hogy a falon itt is mindenféle hírességek képei lógtak, ki járt arra. Ilyen nálunk is van menőbb helyeken, csak itt nem Nagy Feró lóg kint a falon, hanem Bruce Willis. Aprócska különbség csupán.

 

Az este további részében összejöttünk és ment a internacionális szocializálódás. Láttunk maori táncot (Új-Zéland), hallgattunk török népdalt, és megnéztünk egy Backstreet Boys formációt, ahol is a tajvani srác, mint frontember elnyivákolta az együttes valamelyik tini lány bugyi-nedvesítő slágerét. Én sok mindent nem tudtam ehhez hozzátenni, mégsem állok neki elénekelni az Érik a szőlőt. Ellenben a kínai proffal eldanoltuk a Kumbaya my lord c. szerzeményt. Osztatlan siker! Legalábbis én csapkodtam a térdem…

 

Végül, de nem utolsósorban, egy záró buliba mentünk, csak néhányan, a kemény mag. Nekem a gépem reggel hétkor ment, ötkor a szálloda előtt várt a taxi, úgyhogy sokáig nem maradhattam. Hajnali egykor még azt danoltuk, hogy I know you want me, you know I want cha… Fél kettőkor tényleg eljöttem, még csomagolnom kellett. Jó kis társaság volt, ment a seggrázás.

 

Pénteken aztán egész nap utaztam, vissza New York, aztán fel busszal Willimantic-be, itt vagyok most. Hétvégi kalandjaimról (vannak bővenJ) a következő beszámolóban.