Hogy el tudjátok helyezni térben és időben a történetet. Szerdán Detroitban találkoztunk a reptéren, csütörtökön elindultunk Chicago irányába, pénteken Chicago, szombaton vissza Detroitba, most vasárnap van és buszon ülünk Toronto felé haladva.

 

Nos, kezdeném Detroittal. Egy olyan hely, amiről jót nem igazán hallani. Bedeszkázott ablakok, kiégett háztetők, elhagyatott ingatlanok, az 1950-ben mért 1,8 millióról napjainkra 880 ezresre csökkent népesség, imázs problémák stb. Ezekkel az információkkal léptem ki a szögesdróttal körbe vett buszvégállomás épületéből, ahol is útba igazítottak és a megszokott have a nice day (legyen szép napod) helyett a be safe (légy óvatos) szavakkal engedtek utamra. Két blokkot kellett (itt épülettömbökben gondolkodnak) a belváros felé haladnom a reptéri busz állomásáig. A sarkon jobbra fordultam és az 1. kép látványa tárult elém. Csak éljem túl ezt a pár száz métert! - fohászkodtam az Úrhoz.

 

Ott létem alatt aztán szépen lassan rájöttem, hogy a látvány maga a kizárólag autóiparra épült, egykoron az Államok büszkeségeként számon tartott város szerencsétlen bukásának tudható be. Mint egy lufi, ami hízik-hízik aztán hirtelen kidurran, és már nem kell többet senkinek. Mégis sok értékes látnivaló van, többek között a Henry Ford Múzeum, ami nem csak és kizárólag a T-Modell köré szerveződött. Van itt mindenféle, de ami leginkább érdekes, az időutazás élményét nyújtó blokk, ahol az 1900-as évek tárgyait, találmányait, posztereit, életstílusát állították ki kronológiai sorrendben. Néhány kedvencem:

-         Plakátok a világháború idejéről, amikor is a hulladékot még gyűjtötték, hogy katonai felszerelést, fegyvereket csináljanak belőle (manapság meg csak nyűg a szelektív hulladékgyűjtésJ). (24-25. kép; 28. kép)

-         Kézikönyv arról, mit kell tenni atomtámadás idején. (30. kép)

-         Egy 80-as évekbeli, az utolsó részletig autentikusan berendezett tini szoba, ahol a Depeche Mode még fiatal, ahol a nyomtató még mátrix, ahol Rubik Ernő kockájához ott van a megfejtés a felső fiókban stb. (32. kép)

-         Kör alakú ház (Dymaxion), amit egy Buckminster Fuller nevű pofa már a 20-as években megálmodott, de csak a világháború után vették elő az ötletet, amikor is a repülőgép gyártás gépsoraira valamiféle alternatívát kellett kitalálni. Egyet sem adtak el belőle. (34. kép)

 

Végigjártuk továbbá az amerikai történelmet könnyen emészthetően bemutató részleget, ahol többek között láthattuk azt a széket, amiben Abraham Lincolnt lelőtték, Ku-Klux-Klan öltözéket, a színes és fehérbőrűek részére elkülönített buszvárótermet stb. A múzeum egyéb szegleteiben olyan különlegességek, mint Charles Lindbergh azon gépének replikája (Spirit of St. Louis), amivel 1927-ben elsőként átrepülte az Atlanti Óceánt, a Golden rod nevű áramvonalas autó, amivel Bob és Bill Summers 1965-ben közel 660 km/h-es sebességrekordot állítottak fel. Ezentúl olyan kuriózumban is részünk lehetett, hogy egy T-Modell fellépőjét csavarozhattuk fel. Van ugyanis egy eredeti darab, amit a múzeumi kollégák minden áldott nap szétszednek majd összeraknak, némi múzeumlátogatói segítséggel.

 

A múzeumban eltöltött hosszú-hosszú órák után aztán beültünk Chrysler 300 Touring autónkba, és Chicago felé vettük az irányt. Mellesleg, erről még nem is tettem említéstJ. Peti kicsit túllihegte az autóbérlést, és egy felső kategóriás luxusautót, egy hajót, egy benzinzabáló szörnyeteget választott, amivel a helyiek között is menőnek számítottunk. Az autóhoz való hozzászokás nem ment résmentesen, az ülés beállításánál elvéreztünk. A manuális karok helyett csak gombokat találtunk, amik automatikusan igazították az ülést. Petit idézve, nem való a parasztnak a séta, mert nagyokat lép. A luxust aztán könnyen magunkévá tettük, első reggel a két sarokra lévő Coney Island nevű nagyon amerikai reggeliző helyre átgurultunk, mint a nagyok. Omlettet ettünk virslivel, bacon szalonnával, fél centi vastag palacsintát maple syrup (juharszörp) kíséretében. Urak voltunk és élveztük. És még az sem zavart, amikor az autópályák mellett abszolút impulzív módon szállást kerestünk és sokallva a 130 dollárt egy kétágyas szobáért, sarkon fordultunk a recepciós előtt hogy valami olcsóbbat találjunk. Fényképezgettük magunkat, kiszállva, beszállva, bent ülve, flegmán ráülve, vezetve. Minden lehetséges élethelyzetet meg akartunk örökíteni, amit egy ilyen luxusautóval el lehet követni. (Hogy az otthoniak sejtsék, az itten autókölcsönzési díjak a hazaiakhoz képest arcpirítóan kisebbek. Ezért a pénzért otthon egy Fiat Pandát kaptunk volna.)

 

Chicago. (42. képtől) Az USA második legnagyobb városa, az USA legmagasabb felhőkarcolójának otthona (Sears Tower, amit ma már Willis Towernek hívnak), a város, amit felső vezetésű metróvonalak szelnek át, a város, ami tömve van jazz és blues kocsmákkal (sajnos egyben sem voltunkL), a város, ahol kipróbálhatod a híres chicagói hot-dogot (ezt megtettükJ), a város, ami szeles (innét a név, Windy City), a város, ahonnét a kontinenst átszelő legendás Route 66 indul. A rengeteg látnivaló közül válogattunk és egy kellemes délutáni városnézést tettünk. A kilátás a Michigan tóra gyönyörű, a felhőkarcoló-rengeteg modern, az utcák mégis élhetőek, a méretek grandiózusak, a hot-dog pedig isteni. A mendemonda szerint Chicago azért kezdett el felhőkarcolókat építeni, mert 1871-ben O’Leary néni tehene felrúgta a lámpást, amiből aztán városméretű tűz kerekedett, és minden elpusztult. A városatyák erre azt mondták, a fa nem jó, mert éghető, hát használjunk acélt, betont és építsünk magasra. Nézzétek csak meg a képeket, a látvány magáért beszél. Aznap este még ellátogattunk a Michigan tóhoz, ahol is pont elkaptuk a naplementét. A pillanat igazán romantikus volt, már amennyire ezt két férfi romantikusan át tudja élni.

 

Detroitba visszaérve aztán leadtuk az autót, és néhány búcsúkép kíséretében elváltunk egymástól (84. kép). Újra hétköznapi emberek lettünk, akik a váróban hívogatják a barátokat, hogy vegyék fel őket és közben ingyen promós popcornt zabálnak két pofára. Erről még szó nem esett, barátok. Peti és Kati barátainál szálltunk meg, akik Detroit mellett a Beverly Hills nevű (kissé félrevezető) utcában élnek. A környék az igazi külvárosi családias övezet (american suburb) hangulatát idézi, ahol a ház emberléptékű, kutya, macska (nagy örömömre) egyaránt megtalálható. Vendéglátóink magyar származásúak, Frank hat éves kora óta, Zsuzsi kb. tíz éve élnek kint, kisfiuk Márk 2,5 hónapos (81. kép). Magyar akcentusukon ez a különbség egyébként érezhető is, Frank amerikai-magyar akcentusát élvezettel hallgattamJ. Szerda este finom zöldbab főzeléket, szombaton pedig házi fűszerezésű hamburgert ettünk isteni finom édes sült krumplival, amit leginkább a mi sült tökünkhöz tudnék hasonlítani. A macskájuk teljességgel levett a lábamról, burrogott, bújt, dörgölőzött, és még együtt is aludtunk egy darabig. Vacsora melletti beszélgetéseink során Peti szokás szerint vicceket mesélt, többek között rájöttünk arra, mi a közös a Xerox és a Stihl márkanevekben (a xerox-ot, mint igét használják a fénymásolás szóra, Stihl minden láncfűrész, függetlenül attól, hogy ki gyártja), megtudtuk mit jelent az inny és outy (az ember köldöke kifele áll, vagy befele) és még sok más egyébre is fény derült.

 

Ahogy láthatjátok, rendkívül élmény dús 4 napon vagyunk túl, és még hátra van kettő Torontóban. Arról a következő beszámolóban.

 

Addig is, újabb nyereményjáték. Chicagói képeslapot kap az alábbi kérdések mindegyikét helyesen megválaszoló olvasó.

 

1.      A 39. képen (helyszín: Henry Ford Museum) látható busznak szimbolikus jelentése van a feketék egyenjogúságért folytatott harcában. Hogy hívták és mit tett az a személy, aki ehhez köthető?

2.      Hogy hívták azt a személyt, aki a nagy gazdasági válság idején elért sikereivel sokaknak reményt adott, későbbiekben (1937) aztán a 41. képen (helyszín: Detroit) látható ököl kiütötte, megszerezve ezzel a nehézsúlyú világbajnoki címet?

3.      Mi a közös az alábbi személyekben: Stevie Wonder, Diana Ross, Michael Jackson? (Detroithoz köthető)