Itt ülök Torontóban a buszpályaudvaron és várom, hogy az agár (Greyhound), viccesebben szürke kutya, „visszarepítsen” Willimanticbe. Nincs egy órája, hogy elváltam Petitől egy rendkívül tartalmas hét után. Az elejét ismeritek, az utolsó két nap történéseit még nem, erről pötyögök most egy keveset.
Részemről nagy várakozás előzte meg a Torontóba való utazást. Több forrásból hallottam, hogy Toronto valamelyest európai, vagy legalábbis európaibb, mint az amerikai nagyvárosok. A városba beérve a busz ablakának feszülve vártam az európaiságot. Még kétnapnyi türelmes várakozás kellett, hogy meglássam, az úgynevezett régi torontói belvárosba ugyanis csak ma jutottunk el.
Az időjárással nem volt szerencsénk, többnyire esős, ködös, nyálkás közeg fogadott, ami a városnézés élvezhetőségét meglehetősen rontotta. Mit lehet esőben, ködben tenni egy ilyen nagyvárosban? Fedett helyre menni, ahol az embert valamivel szórakoztatják, van étel s ital, és lehetőleg sokáig tart. Baseball meccs! Ez a zseniális ötlet mentett meg minket, elmentünk a New York Yankees – Toronto Blue Jays meccsre. A baseball nevű játékról sok mindent előtte nem tudtam, labda kell hozzá, ütő, meg néha futni kell. Ennél azért bonyolultabb, de köszönhetően Peti pedagógiai rutinjának, közel fél óra alatt átláttam az egész játékot. Megtudtam mi a homerun, az inning, mi a különbség a ball a strike és az out között. Ez az esemény azonban jóval többről szól, mint a játékról. A játék önmagában unalmas, olykor annyira, hogy a játékosok maguk is csak vakaróznak, és hogy elverjék az időt, dobálgatják a labdát ide-oda. A négy órás meccs alatt percek, pillanatok voltak, amikre tényleg érdemes volt figyelni. A holland spanyol foci vb döntőhöz tudnám hasonlítani, két óráig nem történt semmi, aztán egyszer csak jött egy gól. Arányaiban itt is erről van szó. Mivel tölti akkor az istenadta nép az időt?
Először is kaját kell venni. Footlong hot-dog, ami annyit tesz, hogy egy lábnyi hosszú. Aztán sört, amihez itt is kérik persze a személyit (Kanadában 19 éves kortól lehet alkoholt fogyasztani, itt tovább fiatalodtamJ). A szünetekben végig üvölt a zene, nyereményjátékok, seggrázás a lelátókon. Mindez azért, hogy az ember néhány pillanatra a gigantikus kivetítőre kerülhessen. Aki megkéri valakinek a kezét, annak nem is kell erőlködnie, az egész stadion látni fogja a boldogító igent, vagy adott esetben az igazán sokkoló nemet. Ebből az igazi klisészerű leánykérésből mi sem maradhattunk ki, mindenki boldog volt, ugyanis Janny igent mondott. Végül, amikor már mi is kezdtük unni, hirtelen nyert a Toronto, és elégedetten mentünk vissza a hotelba (előtte azért még megittunk pár sört egy helyi kocsmában). Így utólag azt kell mondjam, egyszeri, megismételhetetlen élmény volt.
Második napunkon az idő tovább romlott, a híres nevezetes CN Towernak épp hogy csak a talpa látszott. Amint egy kicsit kitisztult, a régi városrészbe indultunk. Torontót korábban York-nak hívták, ez volt a nap egyik fontos információja. Van itt katedrális, piac, hangulatos parkocska, európai szerű-szagú házsorok kávézókkal, éttermekkel. A gyalogos zóna itt is elmarad, ami szerintem az európaisághoz azért hozzátartozna. A rövid városnézés után aztán elfogyasztottuk utolsó vacsoránkat a HardRock Caféban (számomra ez is első alkalom volt), Ozzy Osbourne, AC DC és társaik, szigorúan kemény rockot játszó bandák üvöltötték tele a helyet a hangszórókon keresztül. A fejünk már kissé zúgott, az idő is szólított, így összeszedtük cókmókjainkat. A metró megálló felé haladva levontuk a konklúziót, hogy milyen gyorsan telik az idő, ha élményekkel teli, és milyen más az élmény, ha van kivel megosztani.
Most már számolom a napokat, hamarosan – ha rövid időre is – de visszatérek kis hazánkba. Megölelgetem Lajlusom, húslevest eszem és rántott csirkét, élvezni fogom, hogy át tudok gyalogolni az út egyik oldaláról a másikra.
