November 25-én itt hálaadás van, és ilyenkor általában az egész hetet kiadják, így felkerestem néhány spant otthon, kinek lenne kedve átruccanni. Közhellyel élve, az élmény akkor szép igazán, ha van kivel megosztani. Sokan nem tolongtak, meglehetősen drága útról lévén szó. Nem kellett excelt vezetnem és multi-kritériumos elemzéssel kiválasztani, hogy ki lesz a megfelelő ember. Egy legény volt csak a gáton! A mindig megfontolt, disztingvált, a bulikban a rá számíthatunk, mert majd úgyis hazavisz barát, Zoltánunk, hétköznapibb nevén KáZé. Ez a kalandvágy valami családi véna lehet, ugyanis a szeptemberben meglátogató Petikénkkel unokatestvérek. Legnagyobb meglepetésemre egy hét alatt eldőlt, hogy nem csak hogy ő, hanem kedves mátkája, Eszti is jön. Így lesz igazán romantikus, már készítem a gyertyákat. Csak ne hogy a körmömre égjen ha-ha! Ezúton is üzenem, hogy nagyon várlak titeket, a reptéren széles mosollyal és vakufénnyel fogadlak benneteket. Naptejet hozzatok! JJ

 

Visszakanyarodva a mai bejegyzés témájához, hogy öljem picit a magyart, topikjához, 4 nappal az indulás előtt, a lehető legalkalmatlanabb időpontban sportbalesetet szenvedtem. Valami égi jel súgta, hogy nem kéne hétfőn a szokásos walleyball-ra elmennem. Valójában az égi jel úgy manifesztálódott, hogy nem tudtam olyan hallgatói kártyát szerezni időben, melyen rám valamelyest hasonlító arc vigyorgott. Így az egyik kínai hallgatótól kellett elkérnem, mentőövként ott volt még a ghánai srác. Ez ugye fényképes dokumentum lévén elég necces. A kínai szemüveges ábrázattal még valahogy be lehet osonni, ha nem nézik meg alaposan, de a ghanai sötét folt, képzavarral élve, még egy méterről is rikít. Annyira erőlködtem az égi csapás ellen, ám az lesújtott bokaficam formájában. Az utóbbi időben egyre gyakrabban fordul ki a bal bokám, lazulhatnak a szalagok, ami nem túl jó jel.

 

Lévén, hogy barátaimat pácban nem hagyom Miami repterén, na és persze azért én is utazni kívánok, gondoltam biztosra megyek és megnézetem szakemberrel. Ugyan a Wikipédián gyorstalpaló módon kiműveltem magamat bokasérülések terén, pontos diagnózist nem tudtam felállítani. Itt még amúgy sem részesültem orvosi ellátásban és egyébként is kíváncsi voltam milyen, gondoltam itt a tökéletes alkalom. Menni nagyon nem tudok, de a biciklire valahogy felkecmeregtem és elgurultam a kórházhoz. Az „elgurulás” az utolsó 100 méteren aztán heves radai rossebezésbe csapott át, ugyanis a helyi kórházat egy domb tetejére rakták. Bicikli lezár, épületbe belép.

 

Megpróbálom visszaadni minden egyes részletét. A kórházba belépve egy recepciós pult fogadott, 3 emberrel, 2 adminisztrátor, egy rendőr. Felvették az adatokat, kaptam egy karszalagot az azonosítás végett (!), és már nyílt is az ajtó. Megérkeztem a 2. állomásra. Itt vérnyomás mérés, részletes adatok felvétele, baleset körülményeinek leírása. Itt mérték meg életemben először a nyelvem alatt, hogy van-e lázam. Kissé bénáztam, reflex szerűen csak tátottam a számat, hogy áááá, ő meg mondja ám, hogy csukjam be. Továbbá itt kellett válaszolnom egy olyan kérdésre, hogy egy 10-es skálán hogyan értékelném a fájdalmamat. Paff, erre mit mondasz. Beböktem a négyet, remélve hogy továbbjutok a 3. szintre, hátha ott ingyen kaját is adnak. Bekísértek egy folyosóra, ahol külön kis szobácskák voltak. Minden betegnek, mondjuk úgy kuncsaftnak, külön szoba. Cipő, zokni le, ágyra fel. A kolleganő hozott nekem egyből egy jeges zacskót, hogy amíg várok a röntgenre, csillapodjon a 4-es szintű fájdalmam, és felajánlotta, hogy addig is nézzem a TV-t. Pár perc telhetett el, kissé már untam is a spanyol szappanoperát, és megjött a röntgenes fiú. Hello, ez meg ez vagyok, most áttollak a röntgenre. Nem, nem, mondtam, ne hülyítsük egymást. Ember, feltekertem erre az átkozott dombra, te meg itt tologatni akarsz. De, de, ő betol engem, csak dőljek hátra. Ágyastul be a röntgen szobába, az ágyról még csak le sem kellett szállnom. Valami probléma volt a röntgen felvételekkel, és kellett várnom majd 5 percet. A srác pironkodva jött vissza zavarodott bocsánatkérések közepette, hogy ne haragudjak, de egy picit még várni kell. Próbáltam a türelmetlent játszani, de nem ment. Röntgen megvolt, visszagurulás a kis szobácskámba, búcsúzkodás a röntgenes fiútól, és persze ne haragudjak. Jött a negyedik ember, aki velem foglalkozott, a doktor néni. Hogy vagy, mit csinálsz itt bla-bla-bla. Röntgen rendben van, ne haragudjak, hogy várni kellett. Nincs szakadás, egy bokaficam az egész, de tesznek rá egy sínt. Rendicsek. Ezután belépett az ötödik ember, egy guruló valamivel, amin egy laptop volt, ő rögzítette a biztosítós adataimat. Az adminisztráció ezzel bezárult. Végül megjött a hatodik, a nővérke, aki feltette a lábamra ezt a merevítőt. A jeges zacskó nagyon megtetszett, úgyhogy azt is elkértem. Továbbá a kezembe nyomott egy tájékoztató lapot arról, hogy ilyen típusú sérülések esetén mit kell tenni.

 

Nos, mindez szépen hangzik, maximálisan elkényeztetve éreztem magam. Igényes, tiszta, mindennel felszerelt helyszín, tökéletes ellátás, precíz tájékoztatás és kedvesség. Néhány sorral feljebb azt írtam, kuncsaft. Aki esetleg nem tudná, az USA-ban biztosítós rendszer van. Itt az egészségügy ugyanolyan biznisz, mint bármi más. Ha nincs biztosítása az embernek, akkor sajnos vagyonokba kerül egy egyszerű ellátás is. Próbáltam belőlük kiszedni, hogy mégis mennyi lenne ez, amit én kaptam, de csak annyit mondtak, nagyon drága. Feltételezem több száz dollár. Szobatársam mesélte, hogy egy egyszerű kórházba való szállítás, természetesen mentőautóban, 2-300 dollárba (40-60.000 forintba) kerülhet. És mivel a biztosítás sem olcsó, így van az, hogy az amerikaiak kb. 40%-ának nincs is. Ők az a hányad, akik rizikóznak.

 

És hogy melyik a jobb? Az amerikai vagy a magyar? Az eredmény ugyanaz, legalábbis jelen esetben. A procedúra, amin és ahogyan az ember átmegy, nagyban más. És ami az anyagiakat illeti, fizetni mindkét esetben kell, csak épp az amerikai modellben ott vannak a biztosítók, mint közbenső intézmény, akik nyilván profitorientáltak. Innéttől kezdve üzletről beszélünk, ami a mi gondolkodásmódunkban az egészségüggyel talán nehezen egyeztethető össze. No de ezt majd okos politikusok eldöntik. Mindazonáltal már itt is feszegetik egy úgymond szociálisabb megoldás irányába való elmozdulásnak a kérdését.