Még valamikor augusztusban írtam egy bejegyzésemben, hogy a címben említett közhely szerű „hiedelem” valóság alapjáról szeretnék minél többet megtudni. Talán fél év nem eléggé hosszú idő arra, hogy velejéig átlássam az amerikai pszichét, mégis, úgy érzem, hogy valamelyest betekintést nyertem az amerikai értékekbe.
Az Egyesült Államok a lehetőségek földje. Egy olyan reklámszlogen, ami köré kiváló ország imázst lehet/lehetne felépíteni. Mégis, ha azt halljuk USA, egy csomó negatív sztereotípia jön elő és úgy tűnik, velünk nehezen tudják megetetni a Kánaán érzetét. Ők máshogy gondolják. Azt mondják, hogy a három alapvető tradicionális amerikai érték az egyéni szabadság, egyenlő esélyek és anyagi jólét. Mindezért megfizetik az árat, ami szerintük nagyfokú önállóságot, versenyt és kemény munkát jelent.
Az alapító atyák, akikre egyébként dagadó kebellel gyakran hivatkoznak, ötlete az volt, hogy az arisztokrata európai viszonyoktól elszakadva egy individuum központú, a szabadságot mindenek felé helyező társadalmat hozzanak létre. A szabadsággal együtt a kizárólag önmagára támaszkodás a mai napig megmaradt mondván, aki nem tud megállni a saját lábán, az nem lehet teljesen szabad. Ezért van az, hogy a gyerekek már tizenegynéhány évesen kirepülnek, az anyagi támogatásra szorulók látványa inkább aggodalmat, mint szimpátiát kelt és hogy az állami „gondviselés” oly silány. Mindez aztán maga után vonja a versenyszellemet is, ami már az egyetemi előadó termekben is szinte tapintható, ahol az órák meglepően interaktívak és a hallgatók azért küzdenek, hogy minél többet hallassák a hangjukat. És ami a munkát illeti, nos arról csak annyit, idézve Jim szobatársamat, az európaiak dolgoznak a megélhetésért, az amerikaiaknak a munka az élete.
És hogy mi ebben az álom? Szabadság? Egyenlő esélyek? Jólét? Ami a szabadságot illeti, én személy szerint túlszabályozottságot és szinte már paranoiás biztonság központúságot tapasztaltam. Hogy egyenlő esélyekkel indulna mindenki, ahogy azt a Függetlenségi Nyilatkozatban rögzítették? Látva a szegregációt akár egy Willimantic méretű városban, végighallgatva a Puerto Rico-i buszsofőr monológját arról, hogy a mai napig előszeretettel állítják meg a rendőrök pusztán a faji hovatartozása miatt, nem vagyok benne biztos, hogy ez 100%-ban teljesülne. És a jólét. Egyeseknek kijut, sokaknak viszont nem. Nagy ház három autóval és falnyi méretű plazma tévével és rogyásig tele elektronikával. Jártam ilyen házban, amiben egy kínai (nem amerikai!) család élt, szülők, akik még törik az angolt, és a gyerekek, akik már amerikai kínaiak. És mindeközben hallom, hogy milyen körülmények vannak délen, de nem kell messze menni, itt Willimanticben is megtalálható két utcára tőlem a csóró negyed.
Mégis, működik ez a világ, egyelőre. És a fenti három kritikára nyilván lehet hozni ellenpéldát is. Sokaknak Obama megválasztása jelentette az amerikai álom reneszánszát, mondván, ha neki sikerült, akkor bárkinek sikerülhet. És valóban, akiket megkérdeztem erről, mind azt mondták, ha erősen küzdesz, bármit elérhetsz. A lehetőségek biztosítottak, csak utána kell járni. És ebben tényleg lehet valami. Különben miért özönlenének ide emberek a világ minden részéről? Vegyük a felsőoktatást. Miért van az, hogy a Statisztika Tanszéken egyetlen amerikai oktató van? Miért van az, hogy az előadótermekben az amerikai hallgatók olykor kisebbségben vannak? Én személy szerint ebben a sokszínűségben látom a varázst, ahogy azt Walt Whitman mondta az Egyesült Államokról, „Teeming nation of nations”, avagy „Nemzetek nyüzsgő nemzete”.
