Pár napos otthon tartózkodás után újra úton vagyok, ezúttal New Yorkban a vasútállomás várójában élvezem az ingyen internetet. Várok a vonatomra, amivel eljutok Hartfordba, ahonnét egy orosz kolléga fuvaroz majd vissza Willimanticbe. Az utazás ezúttal meglepően flottul megy, bár Budapesten a kora reggeli beszállás elég nagy mizéria volt, az utolsók között léptem a gép fedélzetére, majdnem félre lökve Frei Tamást.
Két körte és egy fürt szőlő
Otthon édes otthon
Palócleves, rizi-bizi, rántott csirke, kovászos uborka.
Zebrák!
Újra otthon!
Tegnap álomra hajtottam a fejemet és bevillant a múlt heti kirándulásból egy meglehetősen vicces kép, amiről eddig egy szót sem ejtettem. Nem is értem, hogyan történhetett ez meg, hiszen annyira karakteres és mulatságos.
Detroit-Chicago-Toronto 2. rész
Itt ülök Torontóban a buszpályaudvaron és várom, hogy az agár (Greyhound), viccesebben szürke kutya, „visszarepítsen” Willimanticbe. Nincs egy órája, hogy elváltam Petitől egy rendkívül tartalmas hét után. Az elejét ismeritek, az utolsó két nap történéseit még nem, erről pötyögök most egy keveset.
Detroit-Chicago-Toronto 1. rész
Legutóbbi bejegyzésemet viszonylag rövidnek tűnő megszakítással tudom folytatni, 4 nap telt el azóta, hogy majd egy napnyi buszozás után megérkeztem a detroiti Greyhound (busztársaság) állomásra. Petivel minden eltöltött perc hordoz magában valamit, az eddigi 96 órányi anyagot visszaadni néhány bekezdésben teljességgel lehetetlen. Rengeteg képanyag van, ez némileg segít:
Útban Detroit felé
Útra keltem, pontosabban úton vagyok. Buszon ülök, valahol New York felé haladva és még hátra van kb. 14 óra buszozás mire Detroitba érek. (Egyesek talán felkapják a fejüket, igen, van internet a buszon.) Petivel elvileg holnap találkozom valahol Detroitban, beülünk egy benzinzabáló szörnyetegbe, és egy nagy gázfröccsel, ökológiai lábnyomunkra fittyet hányva útra kelünk Chicago irányába. Vasárnap aztán továbbindulunk Torontóba, Kanadába. Egyelőre ez a terv.
A dokumentumom, ami ahhoz kell, hogy vissza tudjak jönni Kanadából az Egyesült Államok területére, nem jött meg. (Az útlevél és vízum önmagában nem elég.) Felvettem a kapcsolatot a new yorki kollégákkal, akik elvileg múlt héten elpostázták. Kiderült, hogy ez valahogy kimaradt, továbbá, hogy a határon csak az eredetit fogadják el. Azt találtuk ki, hogy a FedEx-szel (ilyen gyorsfutár szerűség) elküldik Detroitba, ugyanis az valamiféle biztos pontnak számít a programunkban. Címet kértek, megadtam Peti haverom haverjának a címét, ahol elvileg egy éjszakát fogunk eltölteni szombaton este. Remélem, amikor megkapják, nem így hajítják a kukába, hogy whatta hell is this. Elég sok függő változó van ebben a játékban, mondhatnánk, az utazásaimat általában jellemző kalandosság ezúttal sem marad el.
Csirkeszárnyak
Ott tartottam, hogy Willimantic, csütörtöki fesztivál. Nagy sajnálatomra ez a rossz idő miatt elmaradt, így végleg lecsúsztam arról, hogy megtapasztaljam, hogyan tivornyáznak a helyiek és milyen a helyi „búcsú”. Ellenben az egyetemi srácok elhívtak Ted kocsmájába, ahol is csirke szárny akció volt. A csirke szárnyat „vödrökben” tálalják, ahogy azt otthon esetleg a KFC reklámokban láthatjuk. Bevallom, még soha nem voltam KFC-ben, csak sejtem, hogy valami hasonlóról van szó.
Alkoholvásárlás & újabb autós sztori
Két dologról fogok most írni, az egyik az alkoholvásárlás, a másik egy újabb részlet az autóról, mint kényelmi eszközről. Ez utóbbit már korábban érintőlegesen említettem. Emlékeztek ugye? ATM drive-thru.
Bringapolisz Hartfordban
Szerintem mindenki hallott már a győri bringapoliszról, néhányan az olvasók közül részt is vettek már ilyenen, többnyire az én unszolásomra. Mondjátok, hogy nem volt jó mulatságJ Nehéz elhinni, de valami hasonlót szerveztek itt Connecticut állam fővárosában, Hartfordban.
Élettér & mosás
Most hogy sikerült a disszertációmtól megszabadulni, van egy lélegzetvételnyi időm, hogy irkáljak a virtuális naplómba.
Az idő szorítása ellenére úgy döntöttem, hogy írok egy keveset, amíg még frissek a sztorik. Ez a mostani bejegyzés az itteni egyetemi kampuszról fog szólni. Ha valaki lemaradt volna róla korábban, University of Connecticut.
Egy napfényes vasárnap
Azok akik, hétvégén nem nézték a blogot, most talán felkapják a fejüket, hogy mi a radai rosseb! Igen, rendkívül produktív voltam, ez többnyire annak tudható be, hogy már berendezkedtem és bevackoltam magam. Munkám lenne, csak épp a halogató fázisban vagyok (egyetemi arcok tartsátok a szátokatJ).
Garage sale + túra + főzés
Ahogy a címből is látszik, ezúttal egy vegyes felvágottat fogtok kapni. Képek: http://picasaweb.google.hu/101390656418053462378/GarageSaleTuraFozes#
Plaza + kerékpárút
Ma eseménydús napom volt, és újra javítottam egy kicsit a komfortérzetemen. (Újabb képek: http://picasaweb.google.hu/101390656418053462378/Willimantic2#) Délután felkerekedtem és elindultam shoppingolni. Mindezt olyan magyar amerikai módra, a citromsárga Schwinn kétkerekűmmel. Gyönyörű napos idő volt, szinte kínálta magát, hogy az ember kimozduljon. A mókusoknak is roppant jó kedvük volt, eggyel majdnem cserbenhagyásos gázolásba keveredtem. A házról, ahol lakom, készítettem még egy közelit (2. kép).
Beilleszkedési nehézségek
Mint amikor a fát gyökerestül kitépik, úgy éreztem magam az elmúlt két napban. Hogy pontosan mi az, ami ezt okozza, nehéz lenne megmondani. Úgy nagyjából minden, amit az ember megszokott, és aztán egy szempillantás alatt elveszik tőle. Adnak ugyan helyette valami mást, de az nem kárpótol.
Orientáció Miamiban (2. rész)
Ott tartottam, hogy Miami, orientáció. Töltöttem fel képeket ide:
Orientáció Miamiban (1. rész)

Welcome to Miami!
Igen! Itt vagyok: MIAMI! Egyszer azt mondtam, soha többet KLM (Koninklijke Luchtvaart Maatschappij, avagy a holland légitársaság). Hát a Delta Airlines vezetőségét nem ideillő szókörnyezetben jóval gyakrabban emlegettem az utóbbi napokban. Hogy miért? Hadd kalauzoljam el a kedves olvasót egy olyan kálváriára, ami egy átlagos amerikai számára teljesen hétköznapi.
A NY-ban töltött éjszaka után hétfő délutánra kaptam egy helyet egy négy órakor induló gépre. Mint a türelmetlen nyugdíjasok, akik fél órával a busz indulása előtt kivonulnak a falusi buszmegállóba trécselni, gondoltam biztos, ami biztos, én is elindultam időben. Délre ott is voltam a reptéren. Látom ám, hogy az új jegyemen Miami sehol sincs. Atlanta. Ez volt rajta. Nem Miami, hanem Atlanta. Ok, mondtam magamban, az irány jó, félúton van, nagy baj nem lehet. Annak ellenére, hogy szeretek utazni, ezt valahogy mégsem úgy fogadtam, hogy ez állat, ott még nem jártam. Szóval kiderült, hogy a korábbi gépet törölték, és helyette átszállásos változatot kaptam egy újabb éjszakával Atlantában. Na és itt kiborult a bili. Addig erőlködtem, amíg kaptam egy standby jegyet. Ez egy olyan jegy, amit a túlfoglalt járatokra adnak. (Eddigre már annyi jegyem volt, hogy kitapétázhattam volna vele a nappalit.) Van egy prioritási lista, ha valaki nem jelenik meg, a szabad helyeket e lista szerint osztják ki. Én második voltam a listánJ Feljutottam a gépre, és Atlantában voltam 18.40-re. A Miamiba tartó csatlakozó gép 19.20-kor indult…
Szóval, volt 40 percem az átszállásra egy akkora reptéren, ahol a fire rescue (tűzbiztonságiak) emberei is menő Trek biciklikkel (nem vicc!!) közlekedtek. Mint egy jól sikerült pörkölt, amihez még a végén egy csipetnyi sót adnak, kétszer módosították a beszállás helyét. De megcsináltam, a gépen voltam, és még az sem zavart, hogy egy 150 kilós fecsegő afroamerikait kaptam szomszédomul.
Mindezt csak azért írom le ilyen részletesen, mert ezek itt úgy látszik, így utaznak. Kb. ahhoz tudnám hasonlítani, ahogy az ember Hollandiában vonatozik. Egyikről le, másikra fel. Lekésted? Pár perc múlva jön a másik. Persze itt nem percekről, hanem órákról van szó, de akkor is.
A repülőutak alatt olvasgattam. A könyvet, amit a búcsú bulin kaptam a haveroktól, illetve a SkyMall nevű kiadványt. Előbbi többek között arról szól, hogy a felesleges fogyasztás milyen értelmetlen, utóbbi meg értelmetlenebbnél értelmetlenebb termékeket akar rásózni az emberre. Mintha az ember a Népszabadságot és Magyar Nemzetet szimultán olvasná. Fogyasztói társadalom. Gyakran mondjuk, de mit is jelent ez? Hadd adjak egy kis ízelítőt az utóbbi forrásból (SkyMall). Egy kb. Nők Lapja vastagságú lapról van szó, tele cuccokkal amiket Teleshop szerűen kínálgatnak. Két terméket említenék csak. Összehajtható műanyag kis lépcső alkalmatosság házi kedvenceinknek 40 dollárért. A kanapéra felfáradni kívánó, de rossz kondícióban lévő kutyusok megmentője. A másik kedvencem a légyvákuum. Vezeték nélküli eszköz, ami a falon tanyázó gyanútlan légy, szúnyog, akármi felé közelítve elektromos sokkal EU-konform módon azt kivégző eszköz. Könnyű fröccsöntött műanyag, töltő, minden ami kell potom 60 dollárért. Olyan alapvető cuccok, amik nélkül élni sem lehet. Lajlus, ez a lépcső a Manfrédnak pl. tök jó lenne, küldök haza egyet.
No de a lényeg, megérkeztem Miamiba vérben forgó szemekkel (a fáradtság miatt leginkább) és kiderült hogy van egy szobatársam Pakisztánból. Rendes srác, jó fej meg minden. Szeretek szocializálódni idegenekkel, főleg ha ilyen nagyon eltérő kultúrájú országról van szó. Egy aprócska gond szegte csak lelkesedésemet. Ramadán. Napkeltétől napnyugtáig nem ehet-ihat semmit. Avagy reggel ötkor kellés, McDonald’s-os zacskóval zörgés, szürcsölés stb. Bár abban a pillanatban egy szívószállal meg tudtam volna ölni, szegényt picit sajnáltam. Reggel egy huzatra kell bevinnie mindent egy napra. Este nyolckor sötétedik, addig semmi, egy korty víz sem. És ezt szigorúan betartják, tényleg semmi. Egész nap figyeltem, gondoltam engem nem vágsz át. De tényleg semmi input nem ment belé. Ez estére látszott is rajta, ahogy mondani szoktuk, nem volt túl természetes a mosolya. Mellette meg egy nap ötször imádkozik, ami a muszlim hajlongásokat ismerve nem csak szellemi, de komoly fizikai igénybevétel is egyben. Ahogy Peti mondaná: ez munka!
Ha már Pakisztánnál vagyunk, egy kis érdekesség. Ezek a Fulbright ösztöndíjasok a világ minden részéről jönnek. Magyarországról van összesen 35 fő. Pakisztánból 160. Ha népességre vetítjük, nyilván jobban járunk (Pakisztánban 170 millióan élnek). De ez akkor is érdekes, hogy egy muszlim országból ennyi ösztöndíjast fizetnek az amerikai adófizetők pénzén. Meséltem ezeket a számokat itt valakinek, és azt mondta: Keep your friends close, but your enemies closer! Ami annyit tesz, hogy Tartsd közel a barátaidat, de az ellenségeid még közelebb! Ezen el lehet csámcsogni.
Nagyon röviden ennyit a második napomról.
Elkezdődött az orientáció egy rendkívül szofisztikált programmal, ehhez nagyon értenek az amerikaiak. Rengeteg információt zúdítanak ránk, és persze megy a rongyrázás is. Minderről picit részletesebben a következő beszámolóban. És hogy gerjesszem az izgalmat, a következő alkalommal töltök fel képeket is.
Kikapcs.
Első napom az Egyesült Államokban
Megérkeztem! No nem úgy, és nem oda, ahogy és ahova én szerettem volna, sokkal inkább, ahogy a Delta Airlines ezt meg tudta oldani. Hétfő reggel 9 óra van (otthon 15.00) és a JFK International Hotel szolgáltatásait kell, hogy élvezzem, ahelyett, hogy Miami Beachre csattognék egy szandálban. Megígérem, a továbbiakban megpróbálok kevésbé fellengzős lenni, de nehéz, ha az ember a világ flancos strandjai egyikére igyekszik eljutni. Hozzáteszem, a dolgok jelenlegi állása szerint nem biztos, hogy sikerül. Hétfő délutánra kaptam csatlakozó járatot, keddtől csütörtök estig fix programokat szerveztek, péntek hajnalban pedig már repülök vissza NY-ba. Na de nem megyek ennyire elébe a dolgoknak.
A repülés. Mindig nagy élmény, már önmagában is. Újra és újra meglepetéseket tud okozni. Találkozik az ember ezzel-azzal és rádöbben, hogy milyen korlátlan lehetőségeket kínál nekünk ez a globalizált világ. (A sok káros mellékhatása ellenére is, amivel most nem hergelem a népet, elvégre a Coca-Cola országában fogom élvezni az egész kontinenst behálózó étterem láncok uniformizált kajáit.)
Csak két példa. Egy 11 éves kisfiúval utaztam a repülőn, aki teljesen egyedül ült ott, szülők, minden nélkül. Majdnem én izgultam helyette, hogy most akkor hova-merre. Komplett ebédet hoztak ki nekünk, a stewardess anyai szeretettel erőltette neki, hogy egyél fiacskám, mert hosszú lesz az út bla-bla-bla. Ő rezzenéstelen arccal ült végig, a kaját nem kérte, ott hagyott mindent érintetlenül. Gondolhatjátok. Nem sok választott el, hogy megegyem legalább a sütijét. De a lényeg, hogy a kisrác anyukája magyar, apukája amerikai, akik feldobták egy gépre, hogy látogassa meg a nagyszülőket a jó öreg Magyarországon. Még beszélt is magyarul a srác valamennyit. Egyébként az USA-ban magániskolába jár, és németet, spanyolt is tanul. Még németül és váltottunk pár szót. Kérdeztem tőle, hogy tetszett neki kis országunk, azt mondja szép-szép, de hogy micsoda egy háborús ország ez! Törökök, tatárok, németek, oroszok….
A másik, egy ukrán nő, akivel meg NY-ban a szállodai buszra várva beszélgettem. Ukrán származású, két gyerekkel és egy harmadikkal a hasában utazott Ukrajnából San Diegoba, ugyanis neki meg ott él a férje. Mondanom se kell, hogy a két gyerek folyékonyan beszélt oroszul. Szóval ilyenkor picit irigylem ezeket a „nemzetközi” gyerekeket, szinte az anyatejjel szívják magukba a nyelveket és olyan természetesen váltanak két idegen nyelv között, ahogy más az alsóját cseréli.
Még egy sztori. NY-ban a reptéren a késés miatt kuponokat osztogattak, meg persze újrafoglalták az embert egy későbbi járatra. Én kicsit problémás eset voltam, így kb. 20 percig tartottam fenn a sort, a mögöttem állók nagy örömére. Egy roppant segítőkész 45 körüli nő próbálta kibogozni a szálakat és kaját, szállást, új repjegyet adni. A pult úgy volt kialakítva, hogy a telefon az én vállam felett lógott, amit ő a pult mögül nem ért el. Így a nagy káoszban rendre adtam neki a hívásokat illetve tárcsáztam, amit kért. Először Mr. Borsos voltam, aztán pár perc múlva Honey, végül Sweetheart. Mint egy szép házasság kezdete. (Bár tudom, hogy a stewardess nem azért mosolyog rád, mert tetszel neki, hanem mert ez a dolga.) Bele sem merek gondolni, mi lett volna pár perc múlva. Lehet kihoztam volna belőle a házisárkányt, és lehordott volna, hogy már a telefont sem úgy veszem fel, mint rég, a pultot meg csak támasztom, ahelyett hogy kicsit letörölném a port.
Summa summarum, eddig flottul mennek a dolgok a késésem ellenére, és nagyon várom Miamit.
Egyebet elmondani most nem tudok. Kikapcs.